F1: Egy zseniális Ferrari 1958-ból

A Forma-1 technikai fejlődése lenyűgöző útkeresés. Csak harsány, túlcsorduló jelzőkkel lehet körbeírni, amit sokan meg is tesznek, mikor az autózás boszorkánykonyhájaként emlegetik a sportot. Talán túlzó, de mindenképp igaz. Jövőre újra hatalmas változás elé néz a sorozat, a turbómotorok érkezésével új fejezet kezdődik. Sokan kongatják a vészharangot, de ezernyi ilyen váltást megélt már Bernie cirkusza, ebbe sem fog belepusztulni.

Amíg várjuk a korszakváltást, visszatekintünk azokra a mérföldkövekre, amelyek nélkül ma még mindig virsligumis szivarokban kockáztatnák életüket a pilóták. Elsőként több mint 50 évet pörgetünk vissza a naptárban, és szemügyre veszünk egy igazi száguldó koporsót, az 1958-as Ferrari 246 Dinót, az első V6-os motorral szerelt, és az utolsó futamgyőzelemre képes orrmotoros konstrukciót az F1 történetében.

Enzo Ferrari az 1958-ra tervezett versenygépét elhunyt elsőszülött fia után keresztelte Dinónak, míg a típusjelzés első két száma a hengerűrtartalmat jelezte, a végső hatos titkát könnyű kitalálni, ennyi henger dolgozott az olasz versenygépben. Ez a V elrendezésű, hathengeres konstrukció akkoriban forradalmian új technológiának számított, a Lanciától átvett V8-as erőforrást váltotta fel. Tervezője, a magyar származású Vittorio Jano, egy 65 fokos dőlésszögű, 3 darab ikertorkú Weber karburátoron át lélegző motorra bízta a mindössze 560 kilogramm súlyú gép mozgatását.

Ennek a 280-320 lóerős konstrukciónak is világbajnoki címet köszönhet az olasz istálló, az 1958-as idény végén Mike Hawthorn nyerte a pontversenyt mindössze egy ponttal, Stirling Moss előtt. Érdekesség, hogy ekkor még egy ponttal jutalmazták a leggyorsabb kört, és ha nagyon akarjuk, éppen ez döntötte el a bajnokság sorsát. A tíz versenyből mindössze egy győzelmet, és öt második helyezést elérő Hawthorn ennek is köszönhette világbajnoki címét. A sors iróniája, hogy 1959 januárjában egy ködös reggelen Hawthorn közlekedési baleset áldozata lett, így az első angol Forma-1-es bajnok alig másfél hónappal élte túl élete legnagyobb pillanatát. 

A fejlesztések üteme komótosabban haladt akkoriban, így 1959-re is a Ferrari 246 Dinóval álltak rajthoz az olaszok. Pár újítás akadt, a dobfékeket tárcsafékre cserélték, a tapadáson pedig sokat javítottak a Dunlop abroncsok. Viszont a konkurencia sem medencében lábat áztatva várta a sült galambot. A Cooper zseniális, középmotoros versenyautói utolérhetetlenek voltak a technikás pályákon, a Ferrariknak csak a nagy végsebességet adó, hosszú egyenesekben bővelkedő futamokon volt esélyük. De ahogy mondani szokták, ez már egy másik történet!