Pedig az alapverzió sem egy vézna gyerek, a LaFerrari leleplezéséig ő volt a legerősebb a családban: 740 lóerő és 690 Nm volt rátetováltatva a bicepszére. A Mansory fogott még némi szteroidot, és belenyomta az F12-es bőre alá, a V12-es, 6,2 literes motorba, így 775 lóerőre és 725 Nm-re módosította a mutatókat.
Az eredeti Berlinetta még a kifinomult olasz tárgykultúra jellegzetességeit viseli magán, ám a Mansorynál a kültakaró kialakításánál sokszor túlzásokba estek: mintha a dizájnereknél kissé elgurult volna a gyógyszer, vagy épp ellenkezőleg, túl sok jutott nekik valamilyen szerből.
A fekete-fehér kivitel már nem túl szerencsés választás, de ez ízlés és hagyomány dolga. Az autó szemből egészen zord, a hűtőrács és a lámpák együttese (ahogy a Mansorynál prezentálják az Enzo-orrot) olyan benyomást nyújt, mintha egy földönkívüli leköltözött volna az Alföldre, és harcsabajuszt növesztett volna.
Hátul pedig a bárgyún meredő szempárra emlékeztető hátsó lámpákat csak kiemelik a kerekek mellett látható nyílások, melyek a beépített diffúzorhoz tartoznak. Ezzel együtt a Mansory hátsó része talán az egyetlen olyan rész, ami sikerültebb, mint az eredeti Berlinettáé.
