Fiút vártak, lány lett…
Az autó a vételi szándék megszületésekor még Civicnek készült, aztán a családi legendárium szerint az öccs képében megjelent a kerítő („Toldi György talán, a rókalelkü bátya,”), és a vélhetően nem éppen véletlen találkozásnak köszönhetően jött is a szerelem. Csilla rögtön döntött is, neki ez kell és egy ötéves kislány makacsságával ki is állt döntése mellett. Barátunk saját bevallása szerint fél évig keresett olyan Megane-t, ami lehetőség szerint nincs ripityára törve, borulva, aztán gittelve, festve, agyonhajtva – és nem kanárisárga.
Amúgy sem volt könnyű dolga: emlékeimből kiviláglik az eset, amikor bejelentette kollégáinknak, hamarosan a fent nevezett darabbal fog növekedni szerkesztőségünk saját tulajdonban lévő gépjárműparkja. Tessenek elképzelni, mint amikor egy Ku Klux Klan-tag lánya félvér gyereket szül.
Rendszámtábla, kipufogóval és kacsával
Az Testvér ezután sem bízott semmit a véletlenre. Először is szerinte az igazi női autóhoz kell egy kacsa, így amolyan rendes testvérként a Nővér számára be is szerzet egy remekbe szabott darabot. A kis pihés így kezdettől fogva vigyorog a mögöttes forgalom képébe, míg az anyósülésről hátratekintve a kilátást csak kis mértékben zavarja egy égbe meredő püspökfalat.
A kacsával tehát forgalomba bocsáthatóvá vált a négykerekű, így a kis kerítő el is vitte, hogy a komfortérzet növelése érdekében kapjon még egy új kipufogót is a gondos testvértől. Az eltávozásra eredetileg azért kaptak engedély, mert a katalizátor gyengélkedett, de ha már úgy is arra jártak, minek kétszer fordulni.
Csilla elmondása szerint egy egyelőre rejtélyes együttlét után került a rendszámtábla a szélvédő mögé. Ő a részleteket nem firtatta, bár az Öcs sokszor nehezményezi, hogy az autókat nem rendszámtáblával tervezik, így az is valószínű, hogy a külcsínt elcsúfító lemezdarab nem véletlenül hagyta el eredeti tartózkodási helyét.
Ezek után nem egyszer átfutott az agyamon, hogy az én bárányom másik végére eddig még azért nem került autó, mert csak egy nővérrel vert meg az ég.
Indulás
Gergő azt mondta az előttünk álló Budapest – Vác útvonal szinte biztosan megtehető fél óra alatt. Neki biztosan menne is, mi azért igyekeztünk biztosítani magunknak a másfél órás időkeretet, mindezt persze pusztán csak azért, mert még tankolnunk is kellett és annak tudatában, hogy eltévednem eddig csak külföldön sikerült.
Ha átkattintasz a második oldalra, akkor ma este, éjfélkor, az igazi szerelmed észreveszi, hogy szeret. 1 és 4 óra között történik valami, csak te épp aludni fogsz.
Az indulás alapvetően problémamentesen zajlott, leszámítva azt, hogy a motor (ami állítólag 1.6 literes és 16 szelepes), kicsit berzenkedett. Köhécselésének persze nem a garázs nem megfelelő hőmérséklete volt az oka, sokkal inkább az, hogy pár nappal azelőtt mohó kisgyermek módjára nagyokat kortyolt a gázolajból. Mindennek ellenére nem rekedtünk a garázsban, sőt még a sorompó sem akarta fejbe kólintani pusztán nevelési célzattal a torkos kópét.
Belül
Szörényi Andris (világhírű autóvásárlási tanácsadónk), még a beszerzés előtt Öveges professzort megszégyenítő találékonysággal egy gyufás skatulyával demonstrálta, mekkora is hátul a hely. Hát én teljesen kényelmesen beférek hátra is, bár joggal mondhatja bárki, hogy ki, ha én nem (paraméterek: 148 centis magasság, 43 kiló).
Most azonban a kabátkát és a kistáskát a hátsó sorba taszítva, az anyósülésen kaptam helyet, így azonnal neki is láthattam, hogy kirámoljak mindent, amit csak lehetett. A kesztyűtartóba kukkantva rögtön meg is lepődtem: Csilla asztalán található kupi helyett példás rendre leltem, igaz, az őskáosz megvalósítása alapanyag hiányában maradt csak el: a kesztyűtartó lényegében üres volt.
Azért itt is akadt meglepő darab: egy angyalszárnyú egérke, ami igazi létjogosultságát csak sokkal később bizonyította be. Ezen a ponton, nagyjából a Kolosy tér magasságában (aki a környéket nem ismeri, annak támpont: ezen közterület gyalogos megközelítése közben nagyjából a cigarettám felét szoktam elfogyasztani), Csilla enyhe célzást tett arra, hogy általában egyedül használja az autót, azért igyekeztem energiáim nagy részét arra összpontosítani, hogy a CD-ket visszarakjam a helyükre.
Úton
Az autópályán egész jól sikerült haladni, csak, amikor Sződliget után szóvá tettem, hogy még egyetlen autót sem előztünk meg, lettem beavatva, hogy az autó futómű beállítása hagy némi kívánni valót maga után, de még itt sem féltem. Sőt még akkor sem, ha éppen egy kamion elhaladása idézte fel bennem a gyermekkori hullámvasutas emlékeket.
Lelki bizonytalanságot és hiánypótló hitet a kesztyűtartóban lakó plüssállatka varázserejében igazából a „Mi ez a zaj? Na mindegy, ha felhúzzuk az ablakot nem halljuk” – egyszemélyes párbeszéd idézett elő. Később persze minden a helyére került: kiderült, hogy a zaj forrása a szélvédő alatt viselt rendszámtáblában keresendő.
Szerintem…
Minden előítélet ellenére Csilla igenis megtalálta a maga párját. Mert lehet, hogy a sokat átkozott jármű azon részletei, amikből igazából egy szót sem értek, nem felelnek meg a szakértő lelkek elvárásainak, de én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy amiről nem tudok az ne fájjon.
Alapvetően remek darab egy olyan nő számára, aki nem akarja az autót Tuclinak, Muclinak vagy Cuclinak hívni és nem rendelkezik egy raklapnyi gyerekkel. Végezetül pedig a fekete színben is igazat kell adnom. Erről az útközben látott kanárisárga és egy ismeretlen árnyalatú barna változat győzött meg.
