Autóbusszal hosszabb távot utazni, rémes dolog lehet. Valami ilyesmi égett belém örökre, amikor tizenöt éve egy hajnali órán, a Bárka színház közelében lévő parkolóban végre beröffent az öreg Ikarus. Beröffent, hiszen közel húszan toltuk. Pedig csak a barátainkat kísértük ki, nem az indítás miatt keltünk aznap rettentő korán.
Pedig egy buszos utazásnak nem kell feltétlenül rémálomszerű kalandként bevésődni elménkbe. Most éppen jó nekem, hiszen a Setra jubileumi buszával tartunk Lajosmizse felé. Kényelmes, több irányban is állítható székekben ülünk, az utastérben csend, és a kinti harminc foknál is nagyobb hőségből szinte semmi nem jut át a hővédő üvegezésen, miközben a légkondi könnyedén tartja az utasteret kellemes hőmérsékleten.
Unatkoztak egy kicsit a Setra gyárban:
Kettős jubileum
Karl Kässbohrer 1893-ban nyitotta meg üzemét, ahol kezdetben szekereket gyártott, majd éppen száz esztendővel ezelőtt, 1911-ben fogott bele a buszgyártásba. A hatvan éves jubileum pedig a világ első, önhordó karosszériájú busz, a Setra S 8-as 1951-es bemutatkozásához köthető.
Fejünk felett üvegtető, abból hatalmas LCD képernyő nyílik le, amelyen a busz elejére telepített kamera képe is látható, de térképet, vagy éppen a buszvezetőt is láthatjuk rajta, ha éppen szerepelni támad kedve.
Talpunk alatt kőborítás – itt most pala, de akár hajópadlót is rendelhet a tulajdonos a Setrájába – fenekünk alatt spéci, vállban egymástól hat centivel előre-hátra eltolt ülések. Így két kigyúrt, széles vállú figura is közelharc nélkül ülheti végig az interkontinentális buszos turnét.
A képre kattintva a gyári fényképész munkái ugranak elő
Utastársam nincs sok, legfeljebb tucatnyian ülünk a fedélzeten. A többiek fejetlen, ember-formájú alakok csupán, vízzel feltöltve, az ülésbe kötözve. Nagyjából hetven kilósak és harminc kilónyi poggyászuk lapul a busz csomagtartójában – homokkal töltött zsákok formájában. Így életszerűek a gyorsulási, és fogyasztási adatok, a 22 tonnásra pakolt busz közel teljes terheléssel – 24 tonnás lehet legfeljebb – tart a cél felé. Hátul tizenkét-literes soros hathengeres dízelmotor duruzsol, természetesen teljesíti a legfrissebb károsanyag-kibocsátási normát.
Közben az autópálya bedugul, a táj kezd unalmassá válni. Laptop nincs nálam, dolgozni nem tudok, így csak a telefonomat nyomkodom. Még jó, hogy a buszon van WIFI, így megnézem mekkora dugó van előttünk, és elolvasok pár emailt-is.
Közben megérkezünk, leszállás, lehet méltó helyszínen fényképezni hatalmas vasat. Jó messzire is kell tőle menni, hogy beleférjen a képbe. Kinyílnak a titkos ajtók, ami mögött elképesztő méretű terek várnak arra, hogy telepakolják valamivel. A csomagtartóban – amiben tűzjelző is van – homokzsákok fekszenek, de van itt szerszámkészlet, zseblámpa, alulétra és még ezernyi érdekes rekesz. Például a pótkerék a busz orrába került. Sosem gondoltam volna, hogy ide dugják.
Aztán elindulunk hazafelé. Ugyanaz a program, még a dugó is megvan, csak most a gyári sofőr helyett az egyik kolléga tapossa a pedálokat. Minden tiszteletem az övé, mert engem a busz oldalától milliméterekre elkarcoló kamion visszapillantók sokkal jobban megviseltek volna. De szerencsére baj nélkül megússzuk a hazautat is.
Megállás után még a kedvemért kinyitják a fedélzeti klotyót is – sosem láttam még ilyet és eddig nem is hittem el, hogy oda élő, igazi ember befér – majd a kávé- és virslifőzésre is felkészített konyhát, hűtőszekrényt is megmutatják. Szóval lehet ezt így is. Kényelmesen, elegánsan.