49 éves Ikaruson utaztunk

Kerreg-kattog a négyhengeres Csepel motor, melyet csak egy pokróccal letakart műbőr fedél választ el a busz utasaitól. A motorburkolat a vezetőülés mellett domborodik, akárcsak a Zukoké, Barkasoké. A sofőr, egyben az öreg Ikarus tulajdonosa, Németh László különös, egyfajta könnyed, mégis megfeszült, leheletnyit púpos testtartásban görnyed a közel vízszintesen álló kormánykerék fölé.

Pár perce még lelkesen szidta a modern buszokat, metrókat, és dicsőítette a majd félévszázados technikát hatvanas-hetvenes éveiben járó utasaival, de most mintha kissé gyöngyözne a homloka, ahogy a zöldre váltó lámpánál egy rövid moccantás erejéig kapcsolja csak az egyest, majd jön a kettes, és a 95 lóerős szívódízel nekifeszül a hat tonnának, a sofőr pedig a nehéz kormánynak.

A gyönyörűen, szinte a legutolsó porcikájáig eredeti állapotára restaurált buszra haló porában, egy kőfejtő melegedőjeként üzemeltetve talált rá jelenlegi gazdája. Őt sem a hazai ipar eme büszkeségének megmentése motiválta kezdetben, amikor megvásárolta, hanem – némileg megbotránkoztató módon – cementraktárnak használta a 311-est egy ideig. Fogadásból állt neki restaurálni a végletesen elkorrodált, hiányos járművet, és nagyjából hétmillió forint, valamint úgy hatezer munkaóra után lett belőle megint az, ami volt.

Mindene eredeti, de semmije sem eredeti. Komplett hátsó tengelyt kellett szerezni hozzá, az elpusztult motor helyére egy szlovák bontóban találtak ládában nulla üzemórás Csepel-motort valami csoda folytán, a lemezek körülbelül száz százalékát új táblákból alakították ki. Aztán ülések, rádió, fogantyúk, üvegek – mindenre meglett a megoldás, persze Németh úr elképesztő energiája, irigylésre méltóan kiterjedt baráti hálózata is kellett ehhez. (A táblákat a Dohányozni tilostól a jobb egy előtti Szolgálati hely-ig például német katonák gyártották két rúd téliszalámiért, ha hihetünk a buszhoz kötődő anekdotakincs egyik gyöngyszemének.) A Mávaut festés is csak korhű dekoráció, ez a busz eredetileg a SZOT tulajdonában hordta a funkcikat.

A végső állapot viszont többé-kevésbé az, amit születésekor, 1964-ben tudott ez az Ikarus. Némi izzítás után (a gyertyák kellő felforrósodását a műszerfalon lévő izzító pirosra hevülésével lehet ellenőrizni) furcsán kompresszor-szerű hangon, és meglepően erőteljes dobhártya-püföléssel éled a négyhengeres Csepel-blokk. A kompakt méretéhez, kilenc méter alatti hosszához képest varázslatosan sok, 36 utast szállítani képes busz vezetése szervokormány híján komoly izommunka, a levegős fékrendszer viszont mindig biztosan megfogja a járművet, ha kell.

Az ajtók (egy a sofőrnek, ez hátrafelé nyílik, egy az utasoknak, ez előre) kilinccsel nyílnak, szíj határoló fogja meg őket, kisebb lejtőn, emelkedőn maguktól visszacsapódnak. A felső ablaksor kis kilincsekkel nyitható, kanyarokban vidáman csapódnak ki-be. A motorzaj nagyon erős, az egész buszban üvöltve lehet csak beszélgetni. Biztonsági öv egy darab sem, természetesen. Ezzel együtt, sőt éppen ezért, a 311-sen öröm az utazás

Az utazótempó 70 km/h, a végsebesség 100 körül van, de az már igazi haláltánc az Idővel. Ez a busz Stuttgartban is járt már busztalálkozón, a tulaj vitte le, lábon. Ennek fényében tényleg nehéz megérteni azt a fanatikus, vallásos hitet, amellyel Németh úr védi a félévszázados technikát a modern, elektronikus szirszarokkal teli műanyag vacakokkal szemben.

Hiszen hol fogyaszt egy mai busz 18 litert, kérdezi Németh úr, és igaza is van, mert egy modern, 55 személyes, 100 km/h utazótempót lazán tartó, klímás, fedélzeti wifis, Euro 5-ös, 6-os háromtengelyes távolsági luxusbusz valóban képes akár 20 liter felett is fogyasztani százon.

Az viszont kétségtelen, hogy ha lenne ilyen modern, műanyag, elektronikus szeméttel teli Ikarus, azt is imádná a magyar nép. Valami felfoghatatlanul erős érzelem köt minket ehhez a márkához, talán a Túró Rudihoz vagy az Aranycsapathoz fogható az az érzelmi hullám, ami ennek a piros busznak is mindig nyomában jár – a dízelfüst mellett, persze.

Legalább három generáció számára jelenti az Ikarus az ifjúságot, a legszebb időket, azt, amikor diákként, ingázóként, rokonlátogatóként, vagy csak városi utazóként 311-es, 55-ös, 66-os, 255-ös, 280-as Ikarusban rázkódva, olajszagot, dízelfüstöt inhalálva övé volt a világ.

Sikeres üzletemberek, komoly nagypapák, elismert szakmai, politikai nagyságok, művészek válláról zuhan le húsz, harminc, negyven vagy még több év, amikor újra átélhetik ifjúságukat akár ebben a 311-esben, akár más, öreg, de szépen restaurált Ikarusokban. Jó sok Németh úrra volna szükség országszerte ezekben a depresszív időkben.

Ma már jóval nagyobb eséllyel kerülünk egy Volvo, Mercedes, Scania, uzrambocsá’ King Long bendőjébe, ha távolsági buszra szállunk, és Budapesten is kisebbségbe szorul lassan az Ikarus, a magyar ipar egykori büszkesége, ez az oly sokszor sikertelenül defibrillált márka.

De ki tudja? Ha ennek a piros gyönyörűségnek volt, talán a nagy Ikarusnak is lehet feltámadás!