A „nagy” Ikarus a földrészenként és gyakran országonként is eltérő igények figyelembe vételével olyan típusokat is piacra dobott, melyekkel idehaza szinte nem is találkozhattunk. Jó példa erre a nyugat-német VÖV (Közlekedési Vállalatok Szövetsége) szabványai alapján elkészített modell, az Ikarus 190-es. A típus érdekessége, hogy olyan rendkívül szigorú előírásokat is teljesített, amellyel a magyar gyártó több német céget is megelőzött.
A 190-es 1971-ben mutatkozott be, ezt követően pedig tesztelésre Hamburgba került. A modell megjelenésében a népszerű kétszázas családra hajazott, ami leginkább a homlokfalban, valamint az ajtókon érhető tetten. A 190-est hathengeres, 192 lóerős Rába D 2156 HM6U típusú dízelmotorral gyártották, melynek licencét a győriek az MAN-tól vásárolták. Az erőforráshoz 6+1 sebességes, ZF gyártmányú mechanikus váltó csatlakozott.
A jármű 37 ülőhellyel, valamint 75 állóhellyel rendelkezett, de egy másféle utastéri kialakítás során akár 44+1 ülőhellyel, valamint 61 állóhellyel is rendelhető volt. Bár a modell magaspadlós kialakításban készült, azért a szokásosnál szélesebb utasajtókkal rendelkezett, padlómagassága pedig 740 milliméter volt.
Az Ikarus a típusból 1973 és 1977 között 154 darabot értékesített a hamburgi VHH közlekedési vállalat számára, de a kuvaiti KPTC is vásárolt belőle 100 darabot. Érdekesség, hogy az Ikarus később a svéd SLTF-előírások szerint is készített különféle változatokat a 190-esből, azonban azok már helyközi kialakításúak voltak és rendszerint Volvo alvázra építették őket. A svéd szabványok alapján gyártott modelleket 194 (szóló), valamint 196 (csuklós) típusszámmal jelölték.
A modell sikerét jelzi, hogy 1973-ban a nizzai autóbuszhéten ezüstserleggel tüntették ki. A 190-est idehaza a BKV is tesztelte, azonban Budapesten nem aratott akkora sikert, ami elsősorban kétajtós mivoltának, valamint duplasoros üléselrendezésének volt köszönhető.