Mivel még nem is éltem, amikor utoljára nagyobb világeseményre kijutott a magyar válogatott, a focit pedig szeretem, a sört meg még inkább, így nem volt kérdés, hogy ellátogassunk a 2016-os Európa-bajnokság csoportmérkőzéseire, név szerint az Izland-Magyarország és a Magyarország-Portugália összecsapásokra.
Az úti cél Marseille volt, a két mérkőzés között ellátogattunk Nizzába és Monacóba, majd a körutazás végén Lyonba, ahol a portugál válogatottal mérkőzött meg a csapatunk. Ez bizony nem kevesebb mint 3600 kilométer, plusz az apró, amit busszal megtenni egyébként is meredekebb vállalkozás, mint 19-re lapot húzni, de ha az ember 198 centiméter magas, nincs az a mázli, hogy beakadjon a 21.
Látjátok a 35 órát a térképen? Durván annyi idő alatt lehet megtenni ezt az utat autóval, busszal valamivel több, legyen 38-40 óra, ránk viszont egy kínai, életembennemhallottam gyártmányú csodabusz pörgött ki, amivel nem kevesebb mint 48 óra alatt tettük meg az oda-vissza utat, és ebben nincs benne a Monte Carló-i kiruccanás.
„Cityliner által biztosított felső kategóriás buszokkal” – többek között ez a mondat is szerepelt az utazásszervező visszaigazolásában. Bevallom, megnyugodtam, mert foglalás előtt picit paráztam, hogy nem lesz elég hely a lábamnak a buszon, de miután kiderült, hogy „felső kategóriás” járművekkel utazunk, gondoltam, nem lesz baj, jelentsen ez bármit is. Életem egyik legnagyobb tévedése volt.
Csodabusz ez, kérem
A gondok már az indulás reggelén elkezdődtek. Egy törött tükör miatt, és nem színezem a sztorit, 12:30-ig álltunk a Planetárium előtt, kilenckor kellett volna indulnunk. A tükröt egy kamion pattintotta le a buszról, enélkül pedig nem indulhattunk el, de ahelyett, hogy azonnal küldtek volna egy másik buszt, szépen nekiálltak alkatrészt rendelni és kicserélni a törött elemet. Durván 3,5 órát várakoztunk a napon, de szerencsére a közeli presszóból érkező folyamatos védőital-ellátmány megakadályozta a hőgutát.
Nagy nehezen végre felszálltunk, de nem telt el öt perc, máris rájöttünk, hogy egy csirkekeltetőre váltottunk jegyet. A klíma körülbelül az M1-M7 közös kivezetőszakaszán kezdett el érzékelhető hideget pumpálni az utastérbe. Ez főleg azért volt kellemetlen, mert a durván negyven férfitest a szaunában úgy lökte ki a délelőtt elfogyasztott 3-5 korsó sört, hogy habzott a bőrünk, mint egy versenylónak.
Ekkor többen jelezték a sofőrnek, hogy főnök, használnánk a WC-t, de be van zárva az ajtaja. Erre jött a válasz: persze hogy be van, már jó ideje nem működik, tartsátok vissza az első pihenőig, vagy használjatok üres üveget. Köszi, de tényleg…
Ez volt a pillanat, amikor megpillantottam a WC ajtaján a kínai feliratot.
A beígért pihenőnél az első ajtóhoz érve ismét kínai írásjelekre figyeltem fel, aztán ránéztem a műszerfalra, a kormányra, és akkor már tudtam, a Kínai Népköztársaság egyik kiváló termékével utazunk, amit a Zhong Tong Bus nevű cég gyárt, logójuk pedig simán beillene egy Transformers-filmbe. Ekkor még elhessegettem az országgal kapcsolatos negatív sztereotípiákat, hiszen nem minden szar, ami kínai, gondoljunk csak a Huawei telefonokra vagy a Lenovo laptopokra.
Ha a tényeket nézzük, a Zhong Tong Caesar LCK6126H típusú busz a Hyundai Aero alvázára épül, hossza 11,9 méter, szélessége 2,53, magassága pedig 3,75. A Caesar három különböző kínai dízelmotorral rendelhető, melyek nagyjából 360-380 lóerő között mozognak, végsebességük 120 km/óra, de a biztonság kedvéért a miénket 90 km/órára limitálták, nehogy véletlenül többet fogyasszon a kelleténél, vagy beleszaladjon a sofőr egy felesleges gyorshajtásba. Aztán volt olyan is, hogy 65-tel poroszkáltunk a leállósávban, de erről később.
Valahol Szlovéniában járhattunk, amikor elkezdett minden pozícióban kényelmetlen lenni az ülés, hiába szállít a Zhong Tong buszokat számos európai országba, az ülések közti távolságot sehogy nem sikerült még a közepesen kényelmes szintre sem belőni, a párnázottságról nem is beszélve, na meg arról, hogy a derekamnál konkrétan éreztem az ülés vázszerkezetét, és mire hazaértünk, úgy fájtak az ülőgumóim, mint mikor négy napon keresztül sörpadon gyötröm a fenekem egy fesztiválon.
Szlovéniát elhagytuk, az olasz szakasz viszonylag eseménytelenül telt, hacsak azt nem számítjuk, hogy a sofőr az éjszaka kellős közepén véletlenszerűen megtalált egy-két klasszikus olasz rádióállmást, amiből üvöltött a folklór. Úgy gondolta, jó ötlet kicsontolni a hifit hajnalban, mikor az utasok lehetetlen pozíciókban próbálnak szunyókálni.
Franciaországban már egyre sűrűbben álltunk meg és egyre lassabban mentünk, volt olyan, hogy 70-80 km/órával döcögtünk, de sofőrbá azt mondta, aggodalomra semmi ok, van időnk bőven, nem akar sietni. Végül is időnk tényleg volt, csak azon gondolkoztam, milyen válogatott módszerekkel pusztítanám el a buszt. Így értünk el Marseille városába, ahol később döntetlent játszottunk Izlanddal.
Ugye, hogy Transformers?
Közel sem volt olyan kényelmes, mint amilyennek látszik. Gyakorlatilag egy vaslapon ültünk, amin egy terítő volt
Pár nappal később, a monacói túrán az is kiderült, hogy miért mentünk gyökkettővel a francia szakaszon, csak a két sofőr nem merte elárulni: a Zhong Tong Caesar LCK6126H csillámpóni ugyanis olyan gyönyörűen felforralta a vizet, hogy öröm volt nézni. A 220 kilométeres távot három óra alatt teljesítettük, csak oda, visszafelé este hétkor indultunk és valamikor tizenegy után értünk a Marseille melletti kempingbe. Útközben a GPS elromlott, kétszer eltévedtünk, egyszer majdnem beragadtunk egy híd alá és egy parkoló Egyes BMW-t is arrébb kellett rakni, mert nem tudtunk bekanyarodni a szűk utcába.
Ekkor már kétszer kellett vizet tölteni a rendszerbe, ugyanis kilyukadt a hűtővizet keringető cső, amit a hazaútra valahogy ideiglenesen megjavított a két sofőr, Lyonig nem is volt gond, zökkenőmentesen eljutottunk, megnéztük a portugálok elleni mérkőzést és indultunk haza.
Az már tényleg csak hab volt a tortán, hogy az idősebbik sofőr annyira nem volt képben a fizetőkapuknál, hogy folyamatosan 10-15 perceket álltunk mindegyiknél, mert nem tudta, hová kell bedobni a pénzt. Volt, hogy letiltott a kapu, visszatolattunk és átálltunk egy másikhoz.
Éjszaka nem volt gond, azonban ahogy felkelt a nap, és egyre melegebb lett, durván az olasz-szlovén határtól, a busz keringése lassacskán összeomlott. Folyamatosan 100-120 fokon forrt a víz, másfél óránként volt bokszkiállás, visszahűteni a rendszert. A magyar szakaszon többször is 60-65 km/órával kaptattunk a leállósávban, nyitott motorháztetővel és nyitott hátsó ajtóval, ugyanis miután beléptünk Magyarországra, a klíma is feladta a harcot, nem hűtött tovább.
Nyolcadmagammal Székesfehérvárnál adtuk fel a harcot, leszálltunk a szopórollerről és mentesítő járatot hívtunk egy barátom személyében, aki volt olyan jó fej és eljött értünk a benzinkútra.
Azt mondtam már, hogy a busz oldalán lévő festéket az illesztéseknél végig felfújta a rozsda, a hátsó ajtó nem mindig záródott be rendesen és az ablakok szigetelőcsíkjai kiolvadtak a melegtől? És állítólag egy 5 éves járműről beszélünk, ami alig több mint 300 ezer kilométert futott.
Nyitott ajtó menet közben
Könnyes a búcsú, ám örömteljes
Az idősebb sofőr kézrátétellel próbált többször is gyógyítani, nem sikerült
Az utazás szervezőinek és a busz üzemeltetőjének innen üzenem, hogy csak kínunkban röhögtünk, nagyon nem jópofa műszakilag ennyire rottyon lévő buszt 3600 kilométeres útra küldeni, utasokkal megpakolva. Bár ezt a kínai buszt még helyi járatnak sem ajánlom, akit ilyenre próbálnak meg a jövőben felültetni, az meneküljön, amerre csak tud.
