A második világháborút követően a Szovjetunió egyes területein gázolaj hiány lépett fel, ahol pedig volt, ott alaposan megdrágult. Emiatt a szovjet fuvarozóknak a lehető leghatékonyabban kellett felhasználniuk a gázolajat. A helyzet orvoslására a szovjet tudósok gőzhajtású teherautót fejlesztettek ki.
A prototípust 1949-ben készítették el, éppen abban az évben amikor a Szovjetunió tesztelte első nukleáris bombáját. Az ötlet ugyanakkor jóval korábbról való, ugyanis már 1902-ben elkészült a világ első gőzhajtású autója. A technológia tehát adott volt, de ki kellett kísérletezni a megfelelő tüzelőanyagot a teherautóhoz. A szovjetek eleinte szén- és antracit tüzelésű modellekkel kísérleteztek. Ezek azonban nem voltak életképesek. Végül a nyers fa mellett tették le a voksukat, mivel ez egész Szovjetunióban rendelkezésre állt. Nem utolsósorban a fa volt az egyik legalkalmasabb tüzelőanyag a gőzkazán működtetésére.
Az orosz mérnökök a gőzkazánt a kabin mögé építették be, ez azonban akkora helyet foglalt, hogy a fülke lényegében egy duplakabin helyét foglalta el az alvázon. A NAMI-012-es névre keresztelt prototípusban dolgozó gőzgép hozzávetőlegesen 100 lóerős teljesítmény leadására volt képes, 1250 percenkénti fordulatszám mellett. A teherautó azonban mindössze 40 kilométer/órás maximális sebességgel tudott haladni terhelt állapotban.
A gőzhajtású teherautót azonban alacsony hatékonysága miatt hamar elengedték, így sorozatgyártásáról szó sem eshetett. Szintén a konstrukció ellen szólt, hogy a gőzgép túlságosan nehéz volt, emellett indulás előtt egy órával már gondoskodni kellett a víz felforralásáról. További hátrány volt, hogy a vízszint folyamatos felügyeletre szorult. A prototípus végül elsüllyedt a történelem süllyesztő gödrében.