Az idő vasfogától megmentett 55-es (55.14) 1972-ben hagyta el az Ikarus-gyár kapuját. A modellt jellegzetes formája miatt hazánkban „Farosnak”, illetve „Bözsinek” nevezték, ugyanakkor Oroszországban a „Szivar” becenév is ráragadt. A megmenekült jármű távolsági viszonylatokon szolgált: 1972-78. között többek között Tallinn, Petrozavodszk és Leningrád (mai Szentpétervár) között szállította az utasokat.
A Szentpéterváron szolgáló Ikarus 55-ös maga korában a legmodernebb távolsági autóbuszok közé tartozott, hiszen volt rajta büfé, valamint hűtő is. Egyetlen hátránya volt az oroszok szerint, hogy a Csepel-motor nem bírt többet 80 kilométer/órás végsebességnél. 1978-ban a járművet leselejtezték, de nem került messzire Szentpétervártól. Legalább 25 évig a Finn-öböl partján állt, ahol fészerként szolgálta a vadászokat és a halászokat.
Ikarus 55 és 66
A típuscsalád formaterve P. Horváth György nevéhez fűződik. Az Ikarus 66-os – mely az 55-ös városi kivitelű változata volt – 1952-re készült el. Ez a modell még az Ikarus 60-aséhoz hasonló hátfalat kapott. Egy évvel később született meg az a prototípus, mely már a szériamodellekével egyező hátfallal rendelkezett és amely lényegében az 55-ös elődje volt. Az Ikarus 55-ös 1954-ben debütált Genfben a nagyközönség előtt. Ebből a típusból összesen 7466 darab készült. Forrás: Wikipedia
A kétezres évek elején visszakerült a szentpétervári tömegközlekedési szolgáltatóhoz, a Passazharavtotrans-hoz, ahol részleges, kissé összecsapott felújításon esett át. A jármű történetének első restaurálása nem indult valami fényesen: a Csepel D614-es motort, illetve szintén Csepel-gyártmányú váltót nem lehetett megmenteni, ezért egy 122 lóerős, MMZ D246-ös dízelblokkot építettek be.
2006-ban még így nézett ki az Ikarus 55-ös. Jól látszik, hogy a felújítást elsiették.
Hogy mennyire nem volt korhű az akkori felújítás jól tükrözi, hogy a régi ülések helyére Ikarus 256-osból származó ülőalkalmatosságokat szereltek. De nemcsak az üléseket, hanem a más utastéri elemeket is az Ikarus fejlettebb távolsági típusából pótoltak. 2006-ra végül megújult az autóbusz, ennek köszönhetően részt vehetett a Szentpétervár 80. éves buszközlekedését ünneplő felvonuláson. A nagyközönség utoljára 2007-ben láthatta, majd feledésbe merült.
A karosszéria lakatoláson és rozsdamentesítésen esett át.
2014 őszén a Passazharavtotrans restaurátor csapata elhatározta, hogy ismét létrehoznak egy működőképes nosztalgia flottát. Ezen a téren az első komoly projekt ennek az 1700-as sorszámmal ellátott Ikarus 55 Lux-nak a megmentése volt. Az autóbusz felújítását még abban az évben el is kezdték: eltávolították a rozsdát és elvégezték a karosszéria lakatolását, továbbá új oldallemezeket hegesztettek fel. Ezt követően alapozó festést kapott a jármű, majd felvitték a piros-zöld fényezést.
Az ülések is piros-fehér árnyalatokat kaptak.
Az utastér korhű helyreállítása érdekében legyártották az eredeti üléseket és kárpitokat, a vezetőfülkét a hozzá tartozó ülést pedig egy korábban szétbontott Ikarus 55 Lux-ból vették át. Emellett új kormányművet építettek be, de a hátsó lökhárítót is pótolni kellett. 2016-ban már az autóbusz teljes pompájában mutatkozhatott be ismét a nagyközönségnek, a szentpétervári buszközlekedés 90. évfordulóján. Igaz, a motor ekkor még nem volt működőképes, ezért a járművet egy Kamaz segítségével kellett „tolni” a kiállítás helyszínére. 2017 februárjára viszont már sikerült felújítani az erőforrást is, így az autóbuszt már nosztalgiajáratokra is bevethető.
Fotók: Drive2.com
