Amikor kiderült, hogy idén a haverokkal elmegyünk Alsóörsre, a nemzetközi Harley találkozóra, hirtelen pánikba estem. Tántoríthatatlan sportmotor rajongóként az első dolgom volt felhívni choppert birtokló ismerőseimet, szánjanak meg valami kölcsön motorral, ha már úgysem jönnek.
Én nem égetem magamat speedmotorral, protektoros bőrruhával, meg formacipővel. A fenének hiányzik, hogy a minden évben főprogramként szereplő japán motor zúzásra épp az enyémet szemeljék ki.
Ha choppert nem is, egy 650-es Burgman-t kaptam kölcsön, igaz japán, igaz nem chopper, viszont nem is speedgép, így nem kell 4-5 Andaxint bevennem, hogy kibírjam a haverok tempóját. Arról nem is beszélve, hogy ki tudom nyújtani előre a lábamat, mint a nagyok.
Persze régóta tudom, hogy a Harley-találkozó igazából egy össznépi motoros őrület és tekintet nélkül a márkákra, fajtákra, itt aztán összejön boldog-boldogtalan, hogy együtt legyenek. Mit legyenek? Hogy együtt legyünk!
Nem tudom, miért élt az emlékezetemben, hogy Balatonra sokkal jobb a 7-es úton menni. Ez is olyan lehet, mint a medvecukor: úgy emlékszel, nagyon finom volt, ezért nosztalgiából veszel egyet. Már az első falatnál rájössz, hogy ehetetlen, de azért végigrágod magad a 15 centis borzalmon, „mert az régen olyan jó volt”.
Hát a 7-es is kábé ilyen. 40-es átlagot produkálok – meg is fogadom, visszafelé marad az autópálya. Már Akarattyánál látszik, hogy ez kemény lesz. Minden kútnál, minden kocsmánál motorok tucatjai és ez csak egyre erősödik. Almádi már maga a pokol, az autósok félreállítva, egyelőre jól tűrik, mindenki vidám, integet és fotózik.
Csak mosolygok, 3-4 óra múlva majd másként gondoltok ránk! De addig is, jelest érdemel a szervezők felkészültsége, semmi atrocitás, végre egy nap, amikor az autósok úgy viselkednek, ahogyan mindig kellene – félrehúzódnak, nem rántják ránk a kormányt.
Eszméletlen jó a hangulat, ahogyan egyre sűrűbb a mezőny, úgy kap el az eufória. Mindenütt motorok, az út szélén, a parkolókban, mindenütt! Chopperes integet endurósnak, speedes enged be maga elé robogóst, sőt, még én is kapok egy-két integetést túlméretezett mopedemmel. Gyorsan meg is feledkezem kisebbségi komplexusomról, és együtt úszom az árral.
Lelkesedésemet csak a gyülekező esőfelhők és a hatalmas tömeg miatt megközelíthetetlennek tűnő palóznaki kemping törik le halványan. A tömeg nagyságát csak becsülni lehet. Ha számokról van szó, kicsit elbizonytalanodok. Sokféle véleményt hallva azt a megoldást választom, hogy aritmetikai átlagot vonok a beérkezett adatokból.
Tavaly volt nagyjából négyezer motoros, idén regisztrált több mint húszezer. Jesszusom! Ha csak a fele jött el, az is legalább tízezer. Őrület, de amint elkezdődik a szokásos felvonulás, be kell látnom, nem túlzott ez a szám. Állítólag már tavaly is problémás volt elindulni ennyi szereplővel, hát ez idén csak romlott.
Egy óra, mire kikecmergünk egy mellékutcából és becsatlakozunk a hömpölygő motorfolyamba. Közben az esőfelhők miatt is alább hagy a pánik, mintha az égiek is tisztában lennének a helyzet komolyságával.
Eszméletlen hangulat uralkodik, körbevesz a V2-esek semmihez sem hasonlítható csattogása, ezekre, csak úgy színezésként, néha reagál egy-egy soros 4-es 14 500-as fordulaton, vagy egy egyhengeres enduró. Őrület, komolyan feláll a szőr a karomon. Hihetetlen a nézők tömege is, a két órás felvonulás alatt végig ott állnak az út szélén tömött sorokban, integetnek és nagyon örülnek annak, hogy előreláthatóan két hétig még zúgni fog a fülük.
Vicces, amikor a 78 éves bácsi egy ősrégi, de gyönyörű Honda Gold Wing-en ülve „bömbölteti” hifijén a Smoke on Watert, 15 Watt hangerővel. Még a fél órás kényszerszünet is belefér, amit azért kellett beiktatni, hogy a 25 kilométeresre duzzadt dugót kicsit enyhítsék a balatoni főúton.
Visszatérve irány a kemping, a buli, a kánaán! Itt ér ez első kellemetlen meglepetés: a belépő ára. A szombati „főnapra” 4500 forint a beugró fejenként, plusz 500 a motornak.
A programok igazából kvázi programok, látható, itt a lényeg az, hogy együtt legyünk mi Harley-sok és motorosok. Mert azért azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy délután háromkor, 35 fokban a sörsátorban ezrek fognak csápolni Dörgének, hogy utána a Pannon GSM talk show-ját kísérjék figyelemmel.
A sörivó verseny, a kötélhúzás vagy a szkander is csak kevesek figyelmét köti le. Egy régi Harleys biztosan vágja ezt, de a többség tanácstalanul köröz. Szóval ez most csak félig kritika. Mert egy klasszikus Harley találkozó ilyen kell, hogy legyen. Ez a rendezvény viszont már kinőtte magát, nem a klasszikus HD összejövetel. Itt a nép, akinek nyújtani is kell valamit a 4500 forintért. Sajnos a teljesen képbe vágó Hooligans, meg a jó öreg Alvin Lee sem annyira erős program, hogy mindenki jóleső elégedettséggel térjen vasárnap haza.
Sajnos a Harley már régen nem erről szól. Ez az egyetlen gyengéje annak, hogy ekkora divat lett a 40 feletti magyar topmenedzserek és beazonosíthatatlan foglalkozású „vállalkozók” között.
Sebaj, program helyett marad a nézelődés, ami kárpótol mindenért! Ennyi csodálatos choppert én még nem láttam. A végletekig leegyszerűsített, 20 milliós épített csodáktól kezdve a teljesen elszállt fantáziákon át szinte minden megtalálható. Hosszas keresés után végre látok egy eredeti Indian-t is, de a legszebb gép számomra egyértelműen a csavarig felújított Urál, eredeti tanklogóval. A bajáratnál kiállított II. világháborús Zündapp sem kutya, kár, hogy a vélhetően SS-hagyományőrző klubot üzemeltető tulajdonos mindenkinek a fejébe nyom egy náci rohamsisakot, aki fotózkodni akar a motorral.
Érdekes, alig látni igazi, autentikus Harleys-t, van viszont rengeteg yuppie, no meg a híres Indián, aki a Fekete Pákó felett heroikus küzdelemben aratott siker megkoronázásaként egy kempingszéken ülve ad autogramot bárkinek, aki úgy érzi, ez kell neki a boldogsághoz.
A legnagyobb érdeklődést egyértelműen a topless motormosó keltette, ahol zsebkendőnyi tangába „öltözött” hostess mosta a csillogó csodamasinákat, a tulajdonos és a többiek meglehetős boldogságára. Azt már valószínűleg egyikük sem vette észre, hogy a slaug végéből alig csordogáló víz csak néha éri a gépet.
Az ifjúság szokásos szórakoztató kellékei is felvonultak: bungee jumping, ügyességi játékok, divatbemutató és tűzijáték, na meg ezernyi sátor, ahol csillapíthattuk halálfejes kendő és gravírozott Zippo öngyújtó, valamint motoros ruha-iránti vágyunkat és természetesen teletetováltathattuk a fél felsőtestünket. Eddig bírtuk, sajna az Alvin Lee koncert már nem fért bele – biztos szuper volt.
Ha összegezni akarom a dolgot, ez egy nagyon jó hangulatú, profin megszervezett találkozó, ahová érdemes elmennie mindenkinek, aki
1) Harley rajongó és
a) van neki
b) nincs neki
2) Imádja a Choppereket és
a) van neki, csak japán,
b) nincs neki
3) Imádja a motorokat és
a) van neki csak nem Harley/Chopper
b) nincs neki
Persze kíváncsi vagyok, ha ez így fejlődik tovább, jövőre hogyan férünk el 35 ezren, de ez meg legyen a szervezők gondja. Kifelé látok egy hatvan körüli szakállas urat, a pólóján ez áll: A MOTOROSOK JÓ EMBEREK. Tényleg.