Egy elefánt is lehet szép – KTM LC8 950 ADVENTURE

---

[bekkep]Ha az ember olyan szerencsében részesül, hogy Európa jelenleg – már nem sokáig- második számú motorgyártójának teljes utcai palettáját kipróbálhatja, nos, ilyenkor nem illik panaszkodni. De képzeljük csak el, hogy mondjuk egy U2 koncerten vagyunk, és kijönnek a fiúk, majd rázendítenek a „one”-ra. Mi jöhet még? Lehet ezt überelni?

Na erre gondoltam, amikor nyitásnak kigurították elém a KTM legnagyobb és talán legkomolyabb modelljét, a 950 Adventure-t. Úristen, ez mekkora, hogy ülök fel rá, ha meg esetleg felülök, mihez kezdek vele? Hát, félelmeim hamar szétoszlottak.

Egy motor esetében – legalábbis hazánkban, ahol a kétkerekű újkeletű divat, ennélfogva kicsit státusszimbólum is – a külcsín igen sokat nyom a latban. Viszont a szépség relatív -nekem például a Citroen DS 21-esnél nincs szebb a világon-, azt eldönteni, vajon a 950 Adventure szép-e vagy csúnya, nem könnyű feladat.

[bekkep]Annyit mindenesetre elsőre látni rajta, hogy hihetetlenül robosztus és kőkeményen a legjobb minőségű dolgok vannak rajta. Az osztrákok nagyon igénylik, és értenek is a stílusteremtéshez, ez a motor, szép-nem szép, de igencsak látványos. Hatalmas élek, stílusteremtő formajegyek, amelyek most már a teljes modellpalettán visszaköszönnek, nem kérdés egyetlen motorkedvelő számára sem, hogy ez egy KTM.

Narancsban izzó műszerek, csodálatos fékek, ultrakönnyű Renthal-kormány, White-Power rugóstagok, aki tudja, miről beszélek, úgyis bólogat, aki nem, elégedjem meg annyival, hogy mindenből a csúcs.

A magyar nyeregre termett nép, felülök hát én is, felkászálódom, mit mondjak, a 177 centimmel kisebb mutatvány, alig ér le a lábam, de pillanatok alatt megtalálom a megoldást. Az egyik lábam fent hagyom a lábtartón, így másik mindjárt könnyebben leér.

[bekkep]Indításnál ér az első meglepetés, a motor karburátoros, kézi szivatós, először csodálkozva kérdezem, ez komoly? De megnyugtatnak, mindennek megvan az oka, extrém körülmények között sokkal stabilabb megoldás ez, mint a befecskendező, csakúgy mint a dupla tank, amelynél mindkettőt fel kell tölteni.

Az indítás után feldörren a 950-es V2-es, és semmi máshoz nem fogható bizsergés járja át testemet. Gyönyörű, öblös, mégsem tolakodó hang jön ki a két, ülés alá „rejtett” krómacél (!) kipufogóból, a motor hidegen is simán és nyugodtan jár. Elindulok és innentől kezdve vége minden aggodalomnak, kétségnek.

Nem szeretek túlzottan hamar lelkesedni, de amit a váltó művel, olyat én még nem éltem meg soha – ilyen talán nincs is! Eszméletlenül finoman, könnyen kapcsolható, mégis halálpontosan és konkrétan talál bele a következő fokozatba.

És ez még nem minden, a várt rángatás is elmarad, nem tudom hogyan tudták Mattighofenben így összehangolni a hajtásláncot, de normális, városi használatban (alapjárattól úgy 5500-6000-ig) semmi rángatás, meg viharos, kezelhetetlen kitörés nem érezhető.

---

[bekkep]Amitől féltem, hogy ez az iszonyatos nyomaték egy endurokat és krosszmotorokat gyártó cég kezei alatt vadállatias ösztönökkel ruházza fel a motort,nem következett be. Vajpuhán, lágyan, de erőteljesen kúszik fel a fordulatszám egészen 600-ig, amikor is a báránybőr leugrik a farkasról, és eszeveszett tombolásba kezd a motor, de mindvégig kezelhető, uralható marad.

A motor tekintélyes súlyát és méreteit már lépésben haladva sem érezni, olyan, mintha évek óta ezzel járnék, hihetetlen, talán csak egy-két BMW modell ennyire kezes és patent. Nem is áradozom tovább, minden a helyén, ez itt a csúcstechnika, minden porcikájában.

Nagyon jók a Pirelli Scorpion gumik, utcán tökéletesek és letérve a betonról sem mondanak csődöt. A 950 Adventure a legnagyobb városi forgalomban is könnyedén irányítható, sokkal könnyebben, mint azt egy ekkora motortól elvárhatnánk. Nem időzöm sokat mégsem a városban, hiszen mértékadó tesztek alapján az (egyik) egyetlen „igazi” túramotor nyergében ülök, nézzük, mit is tud valójában?

[bekkep]Célpontom a Mátra, jók az utak, lehet menni autópályán is egy darabon, azután pedig kanyar kanyar hátán. Előtte még végigmegyek budapesti „referencia” útvonalamon, itt aztán kijön minden hiányossága egy motornak. Istenhegyi úton fel a Normafáig, hátul le Budakeszi felé, majd a Szentendrei út, amelyik ezt kibírja, az mindent kibír. Lelkesedésem eddig is igencsak magas volt, most aztán az egekben szárnyal.

Az Istenhegyin felfelé olyan tempóban tudok menni, amiről nem is gondoltam, hogy lehet, minden útegyenetlenséget röhögve simít ki a csúcs futómű, a nagyobb íveket pontosan és stabilan tartja, könnyedén dől be a legélesebb kanyarba is, nem gond a poros, vagy rázós út sem. A Szentendrei innentől kezdve már nem is kihívás, ilyen biztonságérzetet még nem tapasztaltam motoron rossz útkörülmények között.

[bekkep]Autópálya – kíváncsian vártam, mire jó az a kis valami a fejidom helyén, mert akkora, mint egy A4-es lap, viszont függőlegesen áll, lesz itt szélzaj, meg minden! Hát nem volt. 150-nél semmi, se zaj, se remegés, semmi, komolyan, csak ülök ott, kényelmesen. Most már elhiszem, hogyan lehet motorral Horvátországba simán lemenni – nincs nyomás a csuklón, a mellkason sem, nagyon kényelmes az üléspozíció, nem feszül a hát sem, csodás.

A sztrádáról letérve már sejtem, mire számíthatok. Hollókőig egy összefüggő mosoly az arcom, jobbra-balra, jobbra-balra, jobbra-jobbra, balra-balra. Döbbenetes a motor, nem lehet kellemetlen helyzetbe hozni. Letérek az aszfaltról, hátha majd a földúton kijön, milyen nehéz egy dög, biztosan össze-vissza fogok csúszkálni. Felesleges próbálkozás, hamar belátom, ez a motor sokkal többet tud, mint én, szerintem többet, mint bárki. Mindent tud. Kár, hogy vissza kell adni.

---