Úgy tűnik a Ford konszern vezetői nem a klasszikus formákat preferálják, hiszen az XK után a következő S-Type is inkább a sportosság felé nyit, ahelyett, hogy a klasszikus elegancia hódítana. Hiszen a Detroitban bemutatásra kerülő C-XF-tanulmányt bárminek lehet nevezni, de visszafogottnak semmiképp sem. A hírek szerint ennek a járműnek a formáit örökli majd a következő S-Type.
A jelenlegi trendnek megfelelően a C-XF is bár négyajtós limuzin, kupénak mutatja magát. Olyan az autó sziluettje, mintha az XK-t megnyújtották volna, a tetőív lágyan fut hátra. Ez nem meglepő, hiszen ugyanaz az Ian Callum vezette csapat álmodta meg ezt a modellt is. Olyan autók inspirálták a tervezőket mint az 1950-es Jaguar Mark VII vagy az 1959-es Mark 2.
A C-XF kupés jellegét erősíti, hogy mind az első, mind a hátsó kilincseket elrejtették, mindkét esetben az ajtólemezek fölé az oszlopokra kerültek, az ajtók lemezeit semmi nem töri meg. Belül az ajtóban négy rejtett érzékelő vár arra, hogy kezünkkel közelítsünk hozzájuk. Az aktiválást követően az addig rejtett belső kilincseket motor emeli ki, hogy használni lehessen őket.
Erőt sugároz az autó megjelenése, amit elöl a méretes hűtőmaszk, illetve a keskeny fényszórók alkalmazásával értek el. Hátul a látványos kipufogóvégek között diffúzor vonja magára a figyelmet, de a lámpák itt sem túl testesek. A sportosság jegyében a motorháztetőn és az első sárvédőkön is légnyílások tűnnek fel.
Négyen kapnak helyet a C-XF-ben a különálló ülések szellőztethetőek. A tervezők azt az érzést akarták erősíteni, hogy nem ülnek az emberek az autóban, hanem egyek azzal, körbeöleli őket, így a masszív középkonzol a hátsó utasok között is jelen van. Az utastérben mindenki megtalálja a kedvére valót, hiszen az alumíniumot, szénszálas anyagokat kombinálták a fával és a bőrrel, a high-tech a luxussal keveredik.
Űrhajókat idéz a C-XF indítási művelete. Miután a pilóta becsusszant a jármű ülésébe, a műszerfalon a gyémántszerű indítógomb pulzálni kezd, mintha az autó szívverése lenne. A gomb megnyomása után az alatta, a váltókar helyén található koncentrikus gyűrűk összecsukódnak, majd a megmaradó alumíniumgyűrűvel lehet az automataváltót üzembe helyezni.
Ha a motor beindult, akkor egy kék fény sugárzik ki a műszerfalból, majd a fény végigfut két irányban egészen a hátsó ülésekig. Kívül a fényszórókban gyulladnak fel kis kék lámpák, jelezvén, hogy a motor életre kelt.
Érdekes innováció az Alpine által szállított monitor is, amely 90 fokos eltéréssel kétféle képet képes megjeleníteni. Azaz amíg a vezető a navigációs rendszertől érkező információkat látja, addig az utas DVD-t is nézhet, mialatt kiváló minőségben hallja a hangokat, amit a vezető angol hangszórógyártó, a Bowers & Wilkins által beépített hifi garantál.
Persze a vezető sem panaszkodhat, hiszen karmesterként ő irányíthatja a kocsi orrába épített V8-as „zenekart”. A kompresszorral felszerelt motor 420 lóerős, amivel az autó akár 290 km/órás sebességgel száguldhatna. Ennyivel azonban nem lehet hajtani az elektronika 250-nél megzabolázza a gépet.
