Amikor a Honda volt olyan kedves, és meghívott Frankfurtba, ugyan nézném már meg, sőt, próbálnám már ki szériaérett tüzelőanyag-cellás, hidrogénüzemű autóját, leginkább a hangja érdekelt. Elvégre hiába hidrogén az üzemanyaga, az FCX lényegében egy villanyautó, egy nagy dodzsem, vagy ha tetszik, egy kis troli, tehát a menetdinamikája nem olyan összetett, mint egy benzines autóé.
Már rögtön indulásnál megvan a nagy nyomaték, a nyomatékleadás görbéje pedig szép lapos. Magyarán: a tüzelőanyag-cellás autó megmozdul, aztán gyorsul, szépen egyenletesen, de egyre csökkenő intenzitással, ahogy a légellenállás egyre többet emészt fel a tömeg gyorsítására szolgáló energiából. Semmi meglepetés, semmi turbólyuk, semmi dízeles megindulás és elhalás, semmi trükk változó szelepvezérléssel. Mintha kötélen húznák, és kész.
De a hang?
Előre szólok: szégyen és gyalázat, de profi riportermagnó híján csupán egy kompakt fényképezőgép videokamera-funkciójával sikerült elkapni, hogyan vált halk duruzsolásból még mindig halk, de izgalmas vijjogásba a Honda FCX hidrogénautó.
Ilyet szól (00:28-tól):
Szépet szól? Nekem tetszik, ha pár év múlva ezzel indul majd a nap kerregés vagy brummogás helyett – nem bánom.
A legtöbb hardcore autóbuzi fő kifogása a jövő autóival (hidrogén, tisztán elektromos, egyre megy) szemben, hogy „De hát a V8 gurgulázása? A turbó sivítása? A lefúvószelep füttye? Egy jól beállított dízel megnyugtató mormogása?”. Hát az nem lesz. Lesz helyette más. És az is jó lesz.
