Belső-Ázsia és leginkább a környék mindenféle isztánjai mindig is piszkálták a fantáziámat. Kirgizisztánnak pedig volt még egy ütőkártyája: Lenin.
Bár nem autóval indultunk neki, mégis rengeteget időt töltöttünk autóban Kirgizisztán útjain. Egy Merci kisbuszban töppedtünk hosszú órákon át, míg a reptértől felvittek minket a 3600 méter magasan lévő sátortáborba.
Mit kerestünk Kirgizisztánban?
A válasz egyszerű: magas hegyeket! Kirgizisztán déli részén található a Pamír hegység, amely a Himalája, a Tiensan, a Karakorum hegységek találkozásánál, eszményi helyen fekszik. Legmagasabb hegyei az Ismail Samani-csúcs (korábban Kommunizmus-csúcsnak hívták) (7495 m), az Ibn Sina-csúcs (vagy Lenin-csúcs) (7134 m) és a Korzenevszkaja-csúcs (7105 m). Minket Lenin érdekelt, mivel ezt a világ egyik legkönnyebben teljesíthető hétezresének írja a szakirodalom.
Már amennyire könnyű feladat feljutni hétezer méterre, olyan magasra, ahová már a mentőhelikopter sem tud felemelkedni, ahol a légnyomás a tengerszinten mért értéknek kevesebb, mint a fele, ahol nyolcvan fok körül már forr a víz, és alig van oxigén. Cserébe megvakít a hóról visszaverődő nap, leégünk, ödémásodik minden porcikánk, éjjelente fulladozva alszunk, bármikor eltűnhetünk egy feneketlen gleccserhasadékban, és szívünk szerint azonnal otthagynánk az egészet a fenébe. De hegyet mászni jó, ezért jöttünk ide. :)
Autópark
Megérkezésünk után kicsit csalódottak voltunk, mert Kirgízia jó ideig a szovjetunió részeként működött, így tömött sorokban hömpölygő Ladákat, Volgákat Moszkvicsokat vártunk. Ehelyett minden mással találkoztunk, csak Zsigulival nem.
A személyautók között egyértelműen a Mercedes jelenti a csúcsot, errefelé aki megengedheti magának, az csak Mercit vesz. Audit, BMW-t csak elvétve láttunk és azokat is inkább csak a korosabb darabok közül. Mások UAZ-zal – vicces és gyakori látvány a jurta mellett parkoló parancsnoki UAZ – Volgával, vagy éppen Deawoo Ticóval róják az utakat. Utóbbiból elképesztő mennyiség van az országban, és ami itthon elképzelhetetlen lenne, taxiként használják. Kisteherautóból pedig a kereklámpás Hyundai a menő.
Mivel Kirgizisztán igen közel van Kínához, annyira nem meglepő, hogy az ország tele van kínai, többé-kevésbé kiolvashatatlan karakterekkel jelzett teherautókkal. Akad köztük kibetűzhető is, ilyen a Howo, Auman, Hania és a Dong Feng és természetesen mindegyikük hasonlít is egy-egy európai típusra. Sajnos azonban az út mellett lerohadt, éppen berhelés alatt álló példányok elég gyakoriak. Igaz, a terep sem volt mindennapi, közel négyezres hágót kellett leküzdeniük, valószínűleg alaposan túlterhelve.
Az öreg Kamazokkal nem volt ennyi baj, azokat messziről ki lehetett szúrni, mert eszetlen tempóval döngettek felfelé, csupán a kipufogóból kiszakadó vastag fekete füstoszlop rontott valamit az összképen, amely a porral keveredve sokáig sűrű, átláthatatlan felhőként gomolygott az út felett. Hiába, a környezetkímélő üzem itt még sokadrendű dolog.
Üzemanyag
Kirgizisztánban fillérekért lehet tankolni, egy liter benzin nagyjából 35 szomba kerül, ami átszámítva úgy 140 forintra jön ki. Ízlelgessük csak egy kicsit, száz-negyven-forint.
Nem tudom, hogy technikai okai vannak-e, vagy kelet felé indulva minden benzinkutas bizalmatlanabb-e a szokásosnál, de itt először meg kell mondani, mennyi üzemanyagra is van szükségünk, majd fizetni, aztán lehet tankolni. Az évtizedes, benzines teherautók sofőrjei errefelé beérik a 80-as oktánszámú benzinnel is, de volt olyan állomás is, ahol igazi, low-end 76-ost is lehetett kapni. Valószínűleg egy leharcolt Zil boldogan elpöfög ezzel is.
A benzin mellett a motorolaj is fontos dolog, így a forgalmasabb utak mellett élelmes figurák olajkimérést üzemeltetnek. A kiválasztott kenőanyagot a sofőr üres pillepalackjába – amelyből az imént szürcsölte ki az utolsó csepp kumiszt – fejtik át.
Valószínűleg itt az olajcsere folyamatos, mindig csak az elégetett mennyiséget töltik a motorba.
Tömegközlekedés
Bár sűrűn lakott településen alig egy napot töltöttünk, azért a tömegközlekedésből is láttunk valamit. Osban – ez Kirgizisztán második legnépesebb települése a maga kétszázezres lélekszámával – ezt szinte kizárólag Deawoo Tico taxikkal és öregedő Mercedes buszokkal oldják meg. Jegy nincs, készpénzzel kell fizetni, miután az egyetlen nyitható jobb első ajtón át bemászik az utas a busz nem ritkán zsúfoltra pakolt belsejébe.
A kisbuszok nagy többsége benzines és az sem ritka, hogy még a főként nyugat-európai, előző tulajdonos cég logója. A túlterhelt üzem itt nem megy ritkaságszámba, de ami még ennél is jobban igénybe veszi a Merciket, az a durva terepes használat. Mi – derékig csomagokba, dinnyékbe ágyazva – közel hat órát zötykölődtünk egy hasonló járgányban, közben négyezres hágók közt vánszorogtunk üvöltő motorral, vagy éppen a fennsíkon keltünk át húsz-negyven centis vízmosások tucatjain. Minden probléma nélkül. Bár közben folyamatosan rettegtünk és nyeltük a puszta porát.
Nem érezték úgy, hogy le kéne bontani
Az úthálózat – már ahol van állandó, aszfalt burkolatú út – igen változatos. A hatórás buszozás alatt számtalan útépítésbe is belefutottunk, itt tükörsima, friss aszfalt várta az autóst, de inkább a szedett-vedett útburkolat a jellemző. Nagyobb városokban ismerik az útburkolati jeleket is, de máshol nem érzik szükségét az efféle úri huncutságoknak. Érdekesek a ritkaság számba menő táblák is, két egyformát nem találtunk belőlük.
Bennszülöttek
A kirgizek roppant jó fej, vendégszerető, vidám, vágott szemű, kerek képű népség. És ami a legmegdöbbentőbb, minket magyarokat valamiért nagyon szeretnek. Szinte nem találkoztunk olyan emberrel, aki ha megtudta, hogy Madzsarisztánból jöttünk – ők így nevezik Magyarországot – akkor ne tudott volna felsorolni legalább két-három magyar nagyvárost.
Cserébe mi pedig felidéztük kötelező olvasmányaink kirgiz szerzőjének, Csingiz Ajtmatov-nak hőseit, Gülszárit, Tanabajt, és Förgeteges Edigej-t. Mindezt oroszul, azon a nyelven, amit a szervezetünk ösztönösen azonnal kivetett magából, ahogy megszűnt, mint kötelező tananyag. Most meg kétségbeesetten kapirgáltunk a fejünkben, minden egyes kincset érő szófoszlány után.
Hopp, mégis van itt Zsiguli! Igaz, lerohadt, most éppen a rendőr segít neki
Errefelé nem jellemző a turisták átverése sem. A piacon mi is húsz forintnak megfelelő szomért kaptuk a krumplis lángost, mint a helyiek és fűszereket is gombokért vásároltuk. De ahol megjelennek az oroszok – az expedíciószervezés, engedélyek kiadása körül nem lehet őket kikerülni – ott biztosra vehetjük, hogy lesz valami sumákság, lenyúlás. A leggusztustalanabb húzásuk, hogy a helyi serpákat is lenyúlják, csak azt engedik a turisták közelébe, aki nekik is tejel.
Kirgizisztán ugyan rohadt messze van, de ha tehetném, biztos elautóznék arrafelé és egy fél évig haza sem jönnék. A benzin olcsó, a hegyek gyönyörűek, a helyiek pedig roppant kedvesek. Már csak egy százas szorzó kéne a bankszámlámon lévő összeg mellé…
