Sokan vannak, akik egy teljes életen át úgy autóznak, hogy soha nem vészfékeznek, nem szenvednek balesetet, és a jogsi mellett megszerzett elsősegélynyújtó képességeiket sem kell kamatoztatniuk.
Nekem sem sok ilyen esetben volt eddig részem szerencsére,
Napi rutinnal autózgattam ma reggel is. Míg nem a Budai rakpartra vezető lehajtóhoz nem értem. Lassan csorogtam előre, mivel piros volt a lámpa, oldalra néztem és láttam, hogy a zöld lámpa ellenére, lent nem halad a sor. Egy fehér kisteherautó tartotta fel a forgalmat, amiből érthetetlen módon félig kihajolt egy ember. Szuggeráltam egy ideig, ahogy folyamatosan gurultam mellé, teljesen úgy tűnt, mintha dulakodna a mellette lévő társával. Csorgás közben már az is bevillant, hogy felveszem videóra.
De nem, nincs jól a fickó, tisztán érzékelhető, hogy valami nem oké. Behúztam a kéziféket, kipattantam és odasiettem az ablakhoz. Megkérdeztem a társát, hogy mi a szitu, de elég egyértelmű volt. Csorgott a nyál a szájából és rángatózott. Telefont ragadtam és hívtam a 112-t. Azt hittem ezt kell, de leszúrtak, hogy miért nem a mentőt hívtam. Továbbkapcsoltak, elmondtam, mi a tényállás, közben integettem a rendőröknek, akik az üresen hagyott kocsim mögött álltak kettővel.
Az egész eset 1 perc alatt zajlott le, de máris hatalmas dugó lett. Az emberek csikorgó kerekekkel előzgették a sort, dudáltak, anyáztak… Néhányan pedig odajöttek és elkezdték eltolni az útból a kocsit, amiben amúgy még mindig ott rángatózott az ember.
Mivel a rendőrök időközben pont odasétáltak, megkérdeztem, hogy mi legyen. „Jó napot kívánok, én hívtam a mentőt, itt állok.” Odanézett a kocsimra, ami egyébként a rakpartra vezető forgalmat akadályozta, majd ő is leszúrt, hogy üljek vissza és húzzak el innen.
A sztori nagyjából ennyi, tanulság szerintem nem igazán van. Járjunk nyitott szemmel az utakon és legyünk figyelemmel egymásra és hasonló okosságok.
