Egy karrier legszebb állomásai

„Akkoriban a francia bajnokságban és a junior WRC-ben versenyeztem, és ott már elértem, amit akartam. Akkor történt, hogy Guy Fréquelin először beültetett egy Xsara WRC-be. Őszintén: számítottam a jó eredményre, mert az edzéseken tartani tudtam Bug időit. Az első gyorson negyedik lettem úgy, hogy igazán nyugodtan autóztam, ez azért tényleg meglepő volt az én számomra is. Ezen fellelkesülve aztán a továbbiakban őrült módjára mentünk, és a végén épp beestünk másodiknak Panizziék mögött. Emlékszem, hogy a verseny előtt még én küldtem faxokat a gyári csapatoknak, hogy tudják, hogy egyáltalán létezem, utána viszont ők hívtak fel egymás után, és a teljes szezonra akartak szerződtetni. A Citroënnél végül is az első évben csak egy fél szezont írtam alá, de mindenképpen velük akartam folytatni, és azt hiszem, jól döntöttem!” 

„Azt hiszem, az egész csapatnak ez a kedvenc emléke a közös időkből. Daniellel az első teljes évadunk volt a WRC-ben, és az egész úgy indult, ráadásul ezen a legendás helyen, hogy a dobogó összes fokán a Citroën versenyzői álltak! Abban az időben Carlos Sainz és Colin McRae volt a két legnagyobb ász – nekem meg már az első évben ők lettek a csapattársaim! Zavarba ejtő érzés volt, nem mondom. De mindig nagyon jó volt közöttünk a hangulat, az elején is, és akkor is, amikor már én hoztam a legjobb eredményeket. Rengeteget tanultam Carlostól és Colintól, és a Citroën is nagyon sokat kapott tőlük.”

„Egész életemben azért versenyeztem, hogy egyszer világbajnok legyek, de mielőtt sikerült, érdekes módon soha nem tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy vajon képes vagyok-e rá. A második teljes szezonunkban, ezen a korzikai versenyen kaptam meg a választ a fel nem tett kérdésre. Az első világbajnoki címem egészen különleges élmény volt, hiszen francia földön szereztük, mindenki ott volt, aki fontos nekem: a barátaim, a családom. Boldog vagyok, hogy annak a pillanatnak az örömét az édesapámmal is megoszthattam. Ő mindig nagyon visszafogottan viselkedett, amikor magunkban voltunk, de az újságírók elárulták nekem, hogyan nyilatkozott arról, hogy mit jelentett neki az eredményem. Nagyon-nagyon büszke volt arra, amit elértem.”

„A kudarcokról nyilvánvalóan nem szeretek beszélni, de ez a második hely igazán nem mindennapi élmény. Az egyik legszebb csatám volt Marcus Grönholmmal. Nagyon élveztük azokat a mesébe illő utakat, de persze óriási volt a feszültség. Az utolsó szakaszon én vezettem, de egyszerűen nem tudtam három másodpercnél nagyobb előnyt szerezni. Az utolsó előtti gyorson Marcus elment hét tizedmásodperccel, így a végső döntés a szuperspeciálra maradt. Ott én mentem a legjobb időt, de három tizeddel így is ő nyert.”

„Argentínában mindig sokat szórakoztunk, elsősorban azért, mert hihetetlen a hangulat, lélegzetelállító a táj, és isteni a barbecue, Daniel odavan érte! A Citroën helyi leányvállalata nagyon ütős csapat, mindig kitalálnak valami akciót. 2008-ban például beültették mellém Diego Maradonát. Elindultunk az egyik etapon, ő pedig teljesen feldobódott, mert azt hitte, hogy az a rengeteg ember az út szélén mind őmiatta van ott – pedig hát a navigátorülés nagyon mélyre van ültetve, az ablakok pedig fényvisszaverők, ezért nyilván senki sem láthatta őt az autóban… És ezt még csak el sem tudtam neki magyarázni, mert én nem beszélek spanyolul, az ő angolja meg nagyon szűkös… Na de amikor visszaértünk és kiszálltunk a C4-ből, akkor aztán tényleg kitört a népünnepély – és akkor már valóban őmiatta!”

„Finnország évekig Marcus Grönholm ‘saját’ vadászterülete volt. 2008-ban ugyan visszavonult, de ettől még az én helyzetem nem lett könnyebb, hiszen rögtön jött Mikko Hirvonen, aki értelemszerűen nagyon meg akarta nyerni saját hazája versenyét. Mindketten nagyon hajtottunk, abszolút 100 %-on mentünk, és egyikünk se hibázott egy kicsit se. Tíz másodperccel győztem, de utána azt mondtam magamnak: soha többet nem akarom megnyerni ezt a versenyt. 180-nal tépni a fák között… na nem, ez nekem túl nagy rizikó. Aztán – valószínűleg pont az első siker miatt – termelődött bennem annyi önbizalom, hogy mégis tudtam nyerni még kétszer Finnországban. És persze pont ezért ezek a legértékesebb győzelmeim.”

„2008-ban már két japán győzelem volt a hátunk mögött, tudtuk, hogy Szapporo nem ideális hely a verseny utáni bulizásra, ezért vasárnap este Tokióba repültünk. Repteret kellett váltanunk, és útközben megkértük a sofőrt, hogy vigyen be minket a belvárosba egy kicsit. A szerencsétlen három órán át szobrozott az éjszakai negyedben és ránk várt… Bevallom, nem maradtunk szomjasak az este végére, és valami rémes betegséget is összeszedtünk, amit egészen biztosan a mojitóban lévő romlott mentalevél okozott… Ezt jó pár újságíró is megerősíthetné, ha nem ők maguk szenvedtek volna a legjobban… Ezek után a repülőn Párizsig mindenki csöndben volt…”

„Nem 2009-ben, hanem 2004-ben nyertem először Norvégiában, de az összes téli versenyem közül ez a 2009-es sikerült a legjobban. Tökéletes idő, vastag jég, rajta tömör hóréteg, jó masszív hófalak a pálya mentén, teljesen stabilan lehetett menni. Megint nagyot meccseltünk Mikkóval az elejétől a végéig, megint hibátlanul mentünk mindketten, és megint majdnem tíz másodperccel tudtam győzni.”

„Ez volt a legnagyobb bukásunk, az biztos. Mint mindegyik, ez is egy pillanatnyi figyelemkihagyás miatt történt. Csúnyán fejre álltunk, többször is megfordult az autó. A baleset után megpróbáltam megkeresni a telefonomat. Emlékeztem rá, hogy az ajtózsebbe tettem, mint mindig. De mire megtaláltuk a leszakadt ajtót a mezőn…! Az esés közvetett következményei még kellemetlenebbek voltak, mivel a pontvesztés miatt a bajnoki cím sorsa az utolsó, walesi versenyen dőlt el!”

„A 2004-es Korzika Rali után egyértelműen ez a szívünknek legkedvesebb verseny. Abban az évben rendeztek először futamot Elzászban, ráadásul mind a két bajnoki cím megszerzéséért küzdöttünk, ezért különösen stresszes volt a hétvége. Én magam is éreztem a nyomást, de kifelé nem mutattam, nagyon jól be tudtam zárkózni, mintha valami buborék nőtt volna a fejem köré. A célba érkezés mindenesetre óriási megkönnyebbülést hozott. A szülővárosomban, Haguenauban, otthon lettem világbajnok – ez szavakkal leírhatatlan érzés. A Strasbourgba vezető etapon találkoztam a feleségemmel, Séverine-nel meg a barátaimmal… na ott aztán még el is sírtam magam, pedig ez nem gyakran történik meg velem.”

„Ez volt a kilencedik első helyem Németországban. Azért nagyon kedves az emléke, mert itt és ekkor döntöttem meg a saját rekordomat az azonos helyszínen aratott győzelmek számát illetően. A második helyen nyolc-nyolc argentin és spanyol verseny áll, aztán jön hét Monte-Carlo… tényleg szép sorozatok. Mindig is szerettem a Német Ralit, mert ott nagyon erősen érezhető a közönség drukkolása. 2009-ben pedig azért is volt emlékezetes a pillanat, mert a győzelemmel méltó emléket tudtunk állítani Bugnak, aki nem sokkal azelőtt halt meg, és aki 2001-ben megnyerte ezt a versenyt.”

„Nem is fejezhetjük be mással ezt a visszaemlékezést, mint a tavalyi francia ralival. Ott szereztem meg életem utolsó világbajnoki címét – legalábbis a raliban! Teljesen el voltam érzékenyülve, őrült büszkeség volt visszagondolni arra az útra, amelyet Daniellel és a Citroën Racinggel végigcsináltunk. Mindenki ott volt velünk, aki számít: a rajongóink, a családunk, a csapat… mindenkivel megoszthattuk ezt a lélegzetelállító érzést. Érdekes, hogy sem akkor, sem azóta soha nem éreztem semmilyen szomorúságot vagy megbánást. Nyilván azért, mert mindvégig tudtam, hogy ennek a sztorinak a lezárása egyben egy új sztori kezdetét is jelenti…”