Egy nagy értékű veterán autócsodánál nehéz megállapítani, hol ér véget az autónak, mint műszaki relikviának, géptörténeti mérföldkőnek kijáró elismerés, és hol kezdődik a legendák mesevilága. Történetünk négykerekű főhősének mindkettőből kijutott bőven: egyrészt egyike volt annak a mindössze öt darab DBR1-esnek, amelyet az Aston Martin a Le Mans-i 24 órás versenyre, és egyéb hosszútávú futamokra tervezett.
Az 1956-ban tervezett DBR1-et eredetileg egy kisebb, 2,5 literes blokkal szerelték, később háromliteres motort kapott, 250 lóerővel. A szépséges versenyautó – ennek első kerekei mögött jelent meg legelőször az Aston Martinokat azóta is díszítő szellőzőnyílás – nem is volt sikertelen. Tizennyolc alkalommal állt rajthoz, ebből nyolcszor győzelmet aratott, köztük a legfontosabbat 1959-ben, Le Mans-ban.
A DBR1 legendájához legalább annyira hozzátartozik azoknak a pilótáknak a névsora, akik volánja mögött az elsőségért küzdöttek: többek között Carroll Shelby, Sir Stirling Moss, Jack Brabham, és Jim Clark is közvetlen közelről hallgatta a soros hathengeres üvöltését.
A DBR1 sikereinek David Brown becsvágya vetett véget: szerette volna a Forma 1-ben is letenni névjegyét, és ezért felhagyott a sportautó-versenyzéssel. Az istállót feloszlatták, az autókat privát versenyzőknek adták el.
Annak az autónak a volánját, amely a múlt hétvégi futamon egy Austin Healey és egy Jaguar között szendvicsbe fogva orrán és farán egyaránt csúnyán megsérült, állítólag egykor Sir Stirling Moss keze markolta (nyitóképünkön ő látható a volánnál); ha így van, az autó 1958-ban első lett a Nürburgringen, és egy évvel később, Carroll Shelby mögött második Le Mans-ban.
Nyilván ez a legenda is hozzájárul ahhoz, hogy a versenyautó sérülés előtti értékét 30 millió dollárra, azaz 8,2 milliárd forintra tették szakértők. A felújítás költségeiről és várható időtartamáról nincsenek hírek, de alighanem mindkettő kívül esik a józan ésszel felfogható tartományon.
