Előre elterveztük, milyen kajálós kalandokat szervezünk rá a Rollsra. Természetesen ezek a tervek is kártyavárként dőltek össze, miután rögtön az első határátkelőn nem sikerült átjutnunk a kocsikkal, de a kezdet, hazai földön még ígéretes volt. Aztán gasztro-álomból egy kicsit gasztro-rémálomba fordult minden, de sebaj: így is minden falatját élveztük a kirándulásnak. Végülis a Rollsokért cserébe három napig a legelést is bevállaltuk volna.
Mi ez a Rolls-izé?
Az úgy van, hogy kaptunk két Rolls-Royce-ot Budapesten: nesztek, itt a kulcs, lécci vigyétek el őket Szófiába, köszi! És mi mentünk.
Röviden ennyi, a részletek ebben a cikkben olvashatók. A cikkeket az útról ebbe a rovatba gyűjtjük. Jó szórakozást!
Lángos a Bosnyákon
Hogy induljon egy fáradságosnak ígérkező munkanap, ha nem egy jó zsíros, sajtos-tejfölös és persze fokhagymás lángossal! A Bosnyák téri piacot választottuk a munkareggelire – és nem is csalódtunk. Az aranybarna, puha, forró tészta a hűvös tehéngyümölcseivel (ezt Kőhalmi Zoltántól tanultam) csodás volt, megérte érte kiugrani Zuglóba.
Messziről a két Rolls-Royce is egyforma, akár két lángos, de közel hajolva feltűnik a sok egyedi részlet.
Halászlé Akasztón
Gyufatésztás harcsahalászlé volt a következő, délben, Akasztón. Ide direkt azért mentünk el, mert Szörényi Andris kolléga tanácsára meg akartuk kóstolni, mit tud a híres helyi halászcsárda – meg azért is, hogy a szomorú sorsú stadion mellett elmélkedhessünk azon, milyen forgandó is a szerencse. Ma Rolls-Royce, holnap ki tudja, mi, ugye.
Csoportkép az Akasztói Halászcsárdában – két angol vendégünk épp ízelítőt kap a hagyományos, magyar gasztronómiából.
Hambi Szegeden
Sok egykori és mai szegedi diáknak van kellemes emléke a Mars téri bódéról és a benne épp szolgálatot teljesítő büfésről, akinek áldott keze alól a hosszúra nyúlt bulik utáni életmentő nagybucis, finom húspogácsás, igazi szegedi specialitásként akár Pick szalámis hamburgerek kikerülnek. Sajnos azonban nemrég nagy változás történt itt: a húspogácsa receptjét meg kellett változtatni, mint erről szolgálati közlemény is tájékoztatott minket, amikor ideértünk. De mi azért kikértük a hamburgert.
Kár volt.
A kemény, száraz fasírt agyonvágta az amúgy klasszikus hazai burgert. Rosszkedvűen toltuk be a sajtos változatot a Rollsok orránál: semmi sem marad ugyanaz, minden elmúlik, véget ér, odalesz – talán csak a Spirit of Ecstasy marad meg annak, ami volt, mindörökre.
Hamburger szegeden a Mars téren – A motorháztetőre pakolt kajáért kaptunk már hideget-meleget. Szerintünk korántsem szentségtörés, ha egy autó motorházteteje akkora, mint egy családi asztal, miért ne használnánk ki ezt a tulajdonságát is?
Négycsillagos reggeli
Temesváron már enyhe pánik kerülgetett minket, mert a legtrébb kamionosmotelektől a valószerűtlen új építésű kastélyhotelig minden tele volt. Éjfél körül végre-valahára találtunk egy hotelt, amiben már bezárt a konyha, de még voltak szabad szobák. Négy csillag ékeskedett a Hotel Tresor homlokzatán, ami valójában egy elég drága, de átlagos szállodának bizonyult, tiszta ágyneművel.
Reggeli a spontán választott szállásunkon Temesváron.
Piknik a gépháztetőn
A Mini Aldi feliratra tapostunk a fékbe és fordultunk vissza a nagy román vidékben, a Duna partvidékén, hogy vegyünk valamit a rég tervezett útmenti kajáláshoz, ami minden igazi magyar autós kirándulás hagyományos eleme a KGST-korszak óta. Kiderült, hogy a felirat zseniális marketingtrükk csupán: a boltnak semmi köze a német lánchoz. Az árukínálat bőségében és minőségében egyaránt a szoci időket idézte, de már nem volt idő más boltot keresni, mert ment le a nap és le szerettük volna fotózni a lakomát.
Románia, valahol a bolgár határ irányában – A V12-es blokk a körülményektől függetlenül okádja magából a hőt. Ha ezt észben tartva készülünk az útszéli piknikhez, akkor akár egy könnyed menü is elkészíthető lett volna a motortér szűk, forró réseit kihasználva.
Jól se laktunk, vacak is volt, amit ettünk, de vigasztalt a tudat, hogy este már a brit luxusmárka vendégei leszünk egy igazi high life-os helyen. Legalábbis ekkor még így tudtuk.
Vacsora szatyorból
Hogy emberi időben elérjük a Rolls által foglalt ötcsillagos szállodát (erről pár bekezdéssel később még lesz szó) és egy beígért vacsorát a James Cook halétteremben, Szófiában, sötétedés után megállás nélkül toltuk tökön-babon át. A román-bolgár határt simán átléptük, semmit sem láttunk, de bőszen vágtattunk a rettenetesen szar bolgár utakon. Aztán jött egy telefon: a szálloda visszamondta a vacsorafoglalásunkat, elnézést. Sebaj, Ines, mondtam rollsos kapcsolattartónk, Frank asszisztensének, igazán nem hibáztatunk benneteket, mi már érezzük, hogy errefelé semmi sem úgy alakul, ahogy az ember eltervezi.
Mivel tényleg borzasztóak a bolgár utak, plusz a kamionforgalom is erős volt a Vidin város melletti határátkelőig, amúgy is lekéstük volna a nyitvatartást. Éjfél elmúlt, amikor becsekkoltunk a szállodába, és beleharaptunk a benzinkútnál vásárolt, szatyorban a pihepuha Ghost-szőnyegre dobott benzinkúti szendvicsnek és bolgár sörnek.
Bulgáriát Románia felől elérve a kamionosok által kitaposott aszfaltösvényen törtünk előre. A felfestést nélkülöző, kátyúkkal alaposan megszórt utak mentén kevés hívogató étkezde akadt, ezért maradtunk a benzinkutas szendvicsnél.
Ötcsillagos reggeli
A rántotta zöld volt. A hámozott-szeletelt gyümölcsökből már lehetett volna főzni a pálinkát. A péksütemények szárazak voltak. A gofriban ropogott a kristálycukor. Az aszalt paradicsom savanyú volt, az ananászlé olyan híg, mintha egyszer már megitták volna előttünk. A paradicsomos bab jó volt, de persze az nem kunszt, egy konzervet nem nehéz kibontani és beleborítani a rozsdamentes melegentartó tálba. Az enyhén kiszáradt sajtok felszeletelt bolti cuccoknak tűntek, nem a helyi kisipar büszkeségeinek.
Hát ezt tudja most az ötcsillagos Hotel Marinela büféje. Az egykor a Hilton-csoport által működtetett, de csődbe ment és most ki tudja, miből feltámasztott ronda betonmonstrum szomorú jelképe annak, ahogy a Kelet próbálja majmolni a Nyugatot, ahelyett hogy saját gyökereire támaszkodva próbálna valami sajátot létrehozni.
De különben vicces.
A szem beletörik a csícsatengerbe az aulában, a háttérzene szolid lounge helyett balkáni technó. Ami keveredik az éppen zajló rekonstrukció munkazajaival (például e sorok írása közben az álmennyezetet fűrészeli a fejem felett egy melós). Az előbb angol nyelvű társalgás közben tőlünk másfél méterre ajándékozta meg egy Duty Free-s szatyorral és egy szép kék inggel (!) öltönyös, állami kitűzős politikus-szerű barátját két „üzletember”. Az ősz politikus közben lelkesen ölelgette huszonéves kedvesét. Az előcsarnok dekorációja egy custom chopper motorkerékpár és egy kifogástalanul restaurált 190SL veterán Merci. Az udvaron a parkban hattyúk és hápogó vadkacsák mászkálnak, itt, Szófia betondzsungelének közepén.
Varsói reptér: Chaicola
Lehet, hogy csak nekünk új, de a magyar határ átlépése óta az első igazi étkezésünk, a pizza, olasz pasta, saláta, túrós lepény mellé Varsóban a budapesti gépre várva sikerült venni egy Chaicola nevű hogyishíjákot is. Ez amolyan öko-bio cuccnak beállított kólapótlék, van benne maté- és fekete tea-kivonat, színezék, ízesítők, és persze ugyanúgy a cukor a fő alapanyaga (a víz mellett, persze), mint a klasszikus szénsavas lónyálaknak.
A végső akkord, már Varsóban, átszállásra várva. Egzotikus kólapótlék, és egy morzsolhatóan száraz szelet sajttorta.
A többi Rolls-túrás anyagunkat itt találod!
