Átlagember még tippelni sem igazán tud, mennyibe kerülhet egy nyilvános használatú töltőállomás kiépítése. Minimális guglizással ráakadhatunk eladó hazai kutakra, amelyek vételára helytől, mérettől és a benne rejlő lehetőségektől függően pár tízmillió forinttól negyedmilliárdig terjed. A létesítés költségei ennél értelemszerűen alacsonyabbak kell hogy legyenek, hiszen egy bejáratott töltőállomás nagyobb piaci értéket képvisel, mint egy frissen létesített telep, de ez nyilván nem két ismeretlenes egyenlet.
A történetünkben szereplő CNG-töltőállomást Afganisztánban létesítette az amerikai honvédelmi minisztérium egyik beszállítója. Egy viszonylag nagy kapacitású, de egyszerűbb infrastruktúrájú földgázkút hazai kiépítési költsége durván negyedmillió euró, számoljunk mondjuk 300 ezer dollárral. Az országgal szomszédos Pakisztánban durván félmillió dollárért, azaz jelenlegi áron számolva nem egészen 150 millió forintért lehet tető alá hozni egy többállásos, közhasználatú kutat.
Ez persze a piaci ár, ami soha nem érvényes, ha az ember katonai megrendelésre, minisztériumok kusza hálózatán át megfuttatott projektekből finanszírozva épít, pláne, ha háborús tevékenységek is zajlanak a térségben.
A sztori még 2006-ban kezdődött, amikor amerikai földtani kutatók megállapították, hogy Afganisztán dúskál a földgázban. Rögtön felállítottak egy akciócsoportot, amely azt a feladatot kapta, hogy a CNG révén csökkentsék a háború sújtotta ország importolajtól való függőségét. A csoport hárommillió dollárt kapott az USA kormányától, hogy Sheberghan városában építsen ki egy gázkutat. Egy hasonló létesítmény a szomszédos Pakisztánban pont hatod ennyibe került akkoriban, de az állami megrendeléseknél mindenhol vastagabban fog a ceruza.
Annyival persze mégsem, amennyibe végül a 2011-ben megnyitott kút került: az építkezés költségei 12,3 millió dollárra, a piaci ár 24-szeresére rúgtak, valamint felmerült még további harmincmillió, közelebbről nem részletezett rezsiköltség. Összesen tehát 43 millió dollárt (12,2 milliárd forintot) költöttek el az amerikai adófizetők pénzéből egy olyan projektre, amelyet piaci alapokon 90-szer olcsóbban meg lehetett volna valósítani. Kilencvenszer.
A történetnek egyébként nem is ez a legszebb része, hanem hogy az autók átalakításának költsége (helyi piaci árakon 7-800 dollárnak megfelelő összeg) meghaladja az afgán munkavállalók egyévi (!) átlagbérét, magyarul a program kizárólag addig fog működni, amíg a kormány finanszírozza a konverziót.
Lám, értelmetlen állami kiadások terén még nekünk is van mit tanulnunk.
