Buborékként magasodó utascella, extrém alacsony övvonal, tömpe far: a hatvanas években pontosan így képzelték el a húsz, harminc évvel későbbi, távoli jövő autóit. A vízióknak nem mindig lett igaza, ám a jellegzetes formákhoz optimizmus és jó hangulat társul. Nem légből kapott a párhuzam, maga az Opel is az 1965-ös kísérleti GT tanulmányát emlegeti fel az újdonság kapcsán.
Nem kockázatmentes persze ez a formai irány, hiszen az Opel GT tetszetős sziluettje a legkevésbé sem opeles – Hondának, Nissannak vagy Chryslernek és éppúgy eladhatnák. Csak az első (kisebb mértékben a hátsó) lámpatestek körvonala segít eligazodni a márkaarculatok útvesztőjében.A hajtáslánc is csalóka: a hátratolt orrmotor és a hátsókerékhajtás nem Opel-konform elrendezés, viszont legalább igazodik a formavilághoz: a szekvenciális váltóval együtt komoly vezetési élményt ígér. Pont ennek fényében érdekes, hogy a dizájnerek az első, nem pedig a hátsó kerekeket hangsúlyozták ki a különleges. piros abroncsokkal, amelyekből kiindulva piros csík fut végig a szélvédő- és tetőkereten, kijelölve az utascella határait.
Erre szükség is van, hiszen sem ablakkeretek, sem csomagtérajtó nem tagolja a karosszériát, a fényezett felületek és az üvegpanelek folytonos egységet mutatnak. A teljes egyszerűség jegyében külső tükör és kilincs sem került a kocsira; utóbbiak helyett az imént említett, piros sávon belül elhelyezett felület megérintésével nyithatók az első kerékdobokba messze beleharapó, így a rövid kabin ellenére tekintélyes nyílást feltáró, mégis kevés helyet foglaló ajtók.
A panoráma-szélvédő világossá teszi az utasteret, a fejtér bőséges, a helyigény ellenben a fentiek értelmében csekély – az Opel GT igazi városi vagány. Nem hiszed? Nézz be a motortérbe: háromhengeres, egyliteres turbómotor ciripel a szélvédő tövében. Igaz, alaposan felhúzták a teljesítményét: 145 LE és 205 Nm már elég a dinamikus autózáshoz, főleg, mivel a kocsi nem nyom többet egy tonnánál. Álló helyzetből nem egészen 8 másodperc alatt gyorsul 100 km/órára, végsebessége 215 km/óra.