Megyünk az esőben, előttünk beláthatatlan kanyar – és a kijáratánál, paff, ott áll vészvillogózva egy lerobbant kocsi. Ismerős úton előzünk, tudjuk, nem lehet baj – kivéve, hogy olajfolt díszíti az aszfaltot. Az autóvezetésben a ’valószínűleg’, a ’szerintem’ és az ezekhez hasonló fogalmak túlságosan nagy luxust testesítenek meg, aki elbízza magát, saját és mások életével játszik.
Kivéve persze, ha időben szól neki valaki: vedd el, akadály van az úton, lassíts, csúszik az aszfalt.
Ezt kínálják a vehicle-to-vehicle (V2V), azaz járművek közötti kommunikációs megoldások: ha az egyik autó menetstabilizálója működésbe lép valamilyen oknál fogva, a jelenségről és a mért paraméterekről gyorsan jelentést állít össze a rendszer (nem állami cégről, hanem számítógépről van szó, tehát kb. semeddig sem tart), és azt szétküldi a környéken lévő összes autónak.
Persze nem közvetlenül, mert akkor csak azokat érhetné el, akik a következő másodpercekben arra járnak: az adatok felmennek egy felhő adatbázisba, és onnan automatikusan letöltődnek minden, az adott koordinátapontok környékén járó autóba.
Hogy ez az útviszonyokra vonatkozó adat, mint a Volvo Slippery Road Alert funkciójánál, vagy egyszerűen egy másik autó vészvillogójának működése jelzi, hogy valami itt nem stimmel (Hazard Light Alert), az már csak részletkérdés, a jövőben ezer más érzékelő adatai is átlőhetők egyik autóból a másikba. Egyelőre a svéd és norvég volvósok élvezhetik a rendszer előnyeit, később más piacokon is bevezethetik azt, ami pedig más modelleket illet, a Volvónál alkalmazott, közös moduláris padlólemeznek köszönhetően villámgyorsan és megbízhatóan átörökíthető a funkció például a hamarosan érkező 60-as szériába.
A 90-es család modellfrissítése egyéb funkciókat is hozott: mostantól van Android Auto is a fedélzeten (eddig csak Apple CarPlay volt), a hajtásláncok választéka egy takarékos, négyhengeres dízellel bővült, kézi vagy automata váltóval, első vagy összkerékhajtással, és egy új barna fényezést is kapott a széria.
