A Karacsáj-tó a Déli-Urál hegyei között elhelyezkedő kis kiterjedésű tó. Nem lenne benne semmi különös, ha az oroszok nem ide dobálták volna a környéken termelt atomhulladékot. Itt nem volt robbanás, nemzetközi dráma, csak csendes környezetpusztítás, 1951-től a környéken üzemelő Majak-vegyikombinátból nagy mennyiségű radioaktív hulladékot engedtek a tóba.
A számításukba ott csúszott hiba, amikor a tó kiszáradt. 1968-ban a tó környékének aszályos időjárása miatt a szél a kiszáradt tómederből a főleg stroncium- és cézium-izotópot tartalmazó radioaktív port széthordta, több milliónyi embert 185 petabecquerel sugárzásnak kitéve.
Egy washingtoni jelentés szerint a Karacsáj-tó nukleáris szennyezés tekintetében a Föld legszennyezettebb pontjai közé tartozik. A tóban felgyülemlett szennyezés 4,44 EBq (exabecquerel) mennyiségű radioaktivitást bocsát ki. Összehasonlításul, a csernobili reaktorbalesetnél 5–12 EBq radioaktív sugárzás szabadult fel, ami ráadásul nem koncentrálódott egy helyre.
A kétezres évekre eléggé lecsökkent a sugárzás ahhoz, hogy egy oroszos, végleges megoldással csökkentsék a veszélyt: betonnal. Itt jönnek képbe a fotókon látható Kraz teherautók. Ezek szállították a helyszínre azokat a hatalmas betonkockákat, amelyeket végig, szép sorban helyeztek el a veszélyes iszapot rejtő mederben.
Leburkolták akár egy fürdőszobát, csak itt a betonra még került egy pár méter zúzott kő, és földréteg, a munka pedig évekig tartott, és 2015-ben lett kész. Itt nem pár hónapos váltásban dolgoztak az emberek, hosszú ideig kellett sugárszennyezett környezetben dolgozniuk, ezért a Kraz 256B és Kraz 6510-es teherautók különleges kabint kaptak.
Jól látható a nehéz ólomborítás, ami miatt két stabilizáló oszlop is behegesztésre került, valamint a kabin levegőjét tisztító szűrőrendszer a tetőn elhelyezve. Akárcsak a Csernobilnál dolgozó gépek, ezek a teherautók sem mennek már sehova a munka után, annyi sugárzást gyűjtöttek be, hogy a helyszínen hagyják őket elrozsdásodni.
