Egy kora nyári szombaton egy teljes napon át tekertünk keresztül-kasul Budapesten. Zuhogott az eső, de nem csak ezért emlékszem vissza rá örömmel.
A tudatos fogyasztóvá válás egyik első lépcsőfoka, hogy tisztában legyünk saját magunkkal. Én például macerás ügyfél vagyok: imádom az innovatív, nem szokványos ötleteket, de kiver a víz a felkapott divatcuccoktól. A trendeket a legkevésbé sem követem nyomon, de ha mégis, azt is csak azért, hogy tudjam, mit kell nagy ívben elkerülnöm. Amikor minden élő ember sommelier-tanfolyamokon képezte magát, a látszatát is kerültem annak, hogy értek a borokhoz (ez egyébként könnyen ment, hiszen nem), most a kézműves sörök divathullámát igyekszem nem meglovagolni, ami nagyobb lemondással jár, de az ember legyen következetes, és ha már a gyereknevelés terén nem tudott hű maradni az elveihez, legalább az élet lényegtelen területein hozza meg ezt a látszatintézkedést.Tamáskodva
Amikor tehát a Brompton kerékpárok hazai importőre egy egész napos városi kalandtúrára invitált, vonakodva fogadtam el a meghívást. Az egész program ugyanis rendkívül trendi volt: adva van rögtön a termék, amelyről tudjuk, hogy a brit királyi család sarjaitól kezdve Hollywood környezettudatos celebjeiig rengeteg híresség kedvence. Aztán maga a rendezvény, amely a tulajdonosok természetszerűen diffúz köréből igyekszik valamiféle összetartó közösséget kovácsolni – értem én, hogy a hiba az én készülékemben van, és ez valójában jó dolog, hogy így működnek a márkaklubok, az internetes fórumok meg a bélyeggyűjtő szakkörök, na de ha utálom a pacalt, akkor attól még nem fogom szeretni, hogy egyébként jó, mert utálom.
Ezért is jó, hogy a Bromptonokat kultbringaként emlegető sajtóanyag csak a rendezvény után került a kezembe, mert ilyen minőségében a legkevésbé sem érdekelt volna, ellenben használhatónak ígérkező városi (sőt, országúti, de erről majd később) közlekedési megoldásként annál izgalmasabb a dolog.
Nem először foglalkozunk a Bromptonnal: írtunk róla elméleti okosságokat, és beszámoltunk a Brit Nagykövetség elé prezentált hazai sajtópremierről is. A műszaki információkat ezekből a cikkekből kimazsolázhatják az olvasók, itt inkább a személyes benyomások dominálnak majd. A sajátjaim, és másoké. Például Attiláé, a későbbi nyertes csapat oszlopos tagjáé, aki saját elmondása szerint legalább fél tucat összecsukható alternatívát végigpróbált, míg végül kikötött a Bromptonnál, vagy a nagykövetség munkatársaié, akik a Union Jack színeire fényezett, szolgálati Bromptonnal intézik apró-cseprő hivatalos ügyeiket a belvárosban.
Járja egy mondás a repülősök körében: az a gép, amelyikre öröm ránézni, szépen is repül. Az elv aerodinamikai megközelítésben helytálló lehet, a szárazföldi közlekedés dimenzióiban azonban nem érvényes: a Brompton bizony esztétikai kihívásokkal küzd. Arányaival ugyanúgy nem tud mit kezdeni a konvenciókhoz szokott szem, mint az ezredfordulós Fiat Multiplával, az utóbbi negyed évszázad egyik legélhetőbb autójával, de példának okáért Michael Phelps alakját is nehezen tudnánk rávetíteni Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmányáre, pedig lám, pályafutása során 18 olimpiai és 26 világbajnoki aranyat hozott neki idomtalansága.
Kinyitva
Az a helyzet, és ezzel nagyjából le is lövöm a slusszpoént, hogy a Brompton azért működik, mert hülyén néz ki. Ez persze csak a képlet egyik fele, de az ülés-kormány-pedál háromszög pontosan úgy állt, mint saját 28 colos bringámon. Helyesbítek: akár úgy is beállítható, hiszen a Brompton a legkülönfélébb fazonú férfi és női nyergekkel, több, teljesen eltérő geometriájú kormánnyal kapható. Miután megtaláltuk a nekünk való konfigurációt, ugyanúgy tekerhetünk, mintha teljes méretű városi, trekking vagy versenybringán ülnénk, használati szempontból édes mindegy, hogy mekkora kerekek vannak alattunk. Illetve persze hogy nem mindegy: a kis átmérőjű kerekekkel sokkal fordulékonyabb a kerékpár, miközben a kisebb pörgettyűhatásból adódó stabilitásvesztés mértéke jóval kevésbé veszélyes, mint azt első ránézésre gondolnánk.
A használati és élvezeti értéket (és persze a vételárat is, de erről majd később) jelentősen növelik a kerékpárra szerelhető, egyedi csatlakozós kiegészítők és opciós extrák. Esőzsák, kiskosár, agydinamós, kondenzátoros fényszóró, csomagtartók és megszámlálhatatlan olyan fineszes megoldás szerepel a tartozéklistán, amelyek némelyike csak furmányos brit elméből pattanhatott ki – személyes kedvencem a szerszámkészlet, amelyet használaton kívül a vázcső üregében, mágneses rögzítéssel rejthetünk el.
Amszterdami vagy londoni felhasználók könnyedén elboldogulnak a váltó nélküli alapverzióval, Pesten bőven elég a hátulváltós, háromfokozatú rendszer, ha azonban Budán (Veszprémben, Pécsett, Sátoraljaújhelyen, Tihanyban – egyszóval dimbes-dombos vidéken) is akarunk közlekedni, elkél előre egy kettős szorzó. Az így kapott hat fokozatot elég szélesen osztották el ahhoz, hogy érzésre a Szépvölgyi úton is felvigye az embert, de akár a robogókkal is lépést tudjunk tartani a Körúton (mármint ha rendes kondiban vagyunk). Külön előnye a rendszernek, hogy álló helyzetben is váltható (sőt, váltáshoz illik egy pillanatra abbahagyni a tekerést), így lámpánál állva szerencsétlenkedés nélkül kapcsolhatunk vissza a tartós egykerekezést is engedélyező első fokozatba.
Összecsukva
Bromptont persze nem azért vesz az ember, hogy kerékpározzon vele, hanem hogy gondtalanul és kompromisszumok nélkül kerékpározzon vele.
Bringának ugyanis a Blaha Lujza tértől a Széchenyi-hegyig tartó túra tapasztalatai szerint kiváló a cucc, összecsukható bringának viszont egyenesen zseniális. A folyamatról készített videóim a digitális enyészet martalékává váltak, de a lényeg, hogy ha egyszer elsajátítottuk a harcművészeti formagyakorlatok összetettségével vetekedő műveletsort – azaz nagyjából az ötödik nekifutásra -, egyetlen perc alatt aktatáska méretűre kompaktálható a gép, amely ráadásul megáll saját, erre a célra rászerelt görgős lábain, a nyereg alja fogantyúként szolgál, a láncot pedig körbeveszi az egész paksaméta, így akkor sem kenné össze a ruhánkat, ha akarnánk. Járulékos előnyként oldaltámaszra sincs szükség: egy lendületes rántásra a Brompton maga alá húzza hátsó kerekét, letámasztja imént említett görgőit, és stabilan áll, mint a cövek.
Hogy ez mi mindenre jó, a bevezetőben már említett, civilben ügyvéd Attila nyomán vázolom, aki jó fél évtizede csak Bromptonnal közlekedik a városban: lakatja nincs is, mindenhová viszi magával az összehajtott bringát. Tárgyaláson, bíróságon elfér az asztal mellett, étteremben, színházban beadja a ruhatárba – vesd ezt össze a full size kerékpárok lopási statisztikáival, és nem is kell tovább magyarázni a dolgot. Nyaralásnál megint ott a pont: ráhúz egy védőburkot, és annyi helyet sem foglal a csomagtartóban, mint egy kézipoggyász, mi meg bénázunk a drága pénzen vett kerékpár-szállító rendszerekkel.
Kifizetve
Kína helyett angliai gyártás, tucatnyi szabadalmaztatott megoldás, cserélhető gumiblokkokat alkalmazó, állítható keménységű hátsó rugózás, fineszes kiegészítők, plusz a már említett kultceleb státusz: mindez együtt azt jelenti, hogy a Brompton nem olcsó. Hogy mennyire, az attól függ, milyen váltót, nyerget, kormányt, satöbbit kérünk hozzá. Alaphangon ott van a nagynevű, középkategóriás utcai kerékpárok mezőnyében, felső árhatárról pedig nem érdemes beszélni egy olyan kerékpárnál, amelynek több alkatrésze (nyeregcső, hátsó vázháromszög, első villa) is rendelhető titánból.
Ha valaki rendesen ebben a szegmensben keresgél magának bringát, a klasszikus alternatíváknál praktikusabb, bár talán kevésbé fennkölt opció lehet a brit transzformer, amely ugyan nem hirdeti gazdájáról fennhangon, hogy pénzes macsó, viszont attól sem kell félnünk, hogy átvertek és kamu Bromptont vettünk, a bonyolult szerkezet és a szűk gyártási tűrések miatt ugyanis eddig egyetlen hamisított Brompton sem bukkant fel a világban.
A ráció vége: országúti világbajnokság kiskeréken
Egy dolog a városi túraverseny, na de miért akarná bárki is megkerülni a Velencei-tavat Bromptonon, ráadásul időre? Például azért, hogy kvalifikáljuk magunkat a jövő évi, Londonban megrendezendő világbajnokságra. A városi barangoláson elnézőek voltak a szervezők, a vébén azonban szigorú dress code van érvényben: brit úriemberhez méltó gúnyában kell rajthoz állni, azaz kötelező a zakó, ing és nyakkendő – nadrágból persze megfelel a rövid.
A rajt hagyományosan a Le Mans-i mintát követi: a versenyzők futva érkeznek meg összehajtott kerékpárjukhoz, kinyitják azt, nyeregbe pattannak, és mehet a verseny. A hazai kvalifikációra augusztus 29-én kerül sor.