Persze azért annyira nem volt ám könnyű megszerezni álmaim autóját, hiszen az első kereskedő nem akarta eladni nekem (én többször kerestem, ő visszahívást ígért, de biztos nem ért rá…), a második nem akarta beszámítani a régi autómat normális áron, viszont elmondta, hogy van raktáron fekete is. A harmadik kereskedő volt a „nyerő”. Igaz tőlem tudta meg, hogy fekete is van a Mazda központi raktárán, de legalább nem annyira sértő árat mondott a használtra, és adott kedvezményt is az új álomautómból.
Na mindegy – egy jó hölgyért is meg kell ugye küzdeni, és ez az autó hasonló élvezetet tud nyújtani a gazdájának. Kívánok minden autókereskedőnek sok ilyen hozzám hasonlóan kitartó és elszánt ügyfelet…
Az amcsiknál „Miata”-ként ismert kis Roadstert a Mazda a 80-as évek legvégén dobta piacra. Az akkor sok konkurens által megmosolygott autó feltámasztotta a megfizethető, de megbízhatatlan angol roadsterekkel együtt kihaltnak hitt szegmenst. A vásárlók megőrültek a kis Mazdáért, a 90-es évek elején hosszú hónapokat kellett várni a megrendelt autókra.
A régi Lotus Elan által ihletett MX-5 két dolgot tudott sokkal jobban angol példaképeinél: megbízható és jó minőségű volt. A sokak által bukásra ítélt autó időközben a legtöbbet eladott nyitott sportkocsiként bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. Az általa elindított hisztériának köszönhetően manapság már gyakorlatilag minden neves autógyártó kínálatában megtalálható az ismét divatos roadster.
Az én autóm az 1998 óta gyártott második széria. Sajnos a bennfentesek által „NB”-nek hívott új típus már nem bukólámpás, mint elődje, vászontetejében viszont igazi üveg hátsóablak van.
Gyönyörű dupla vezérműtengelyes motorja hosszában helyezkedik el az autó orrában. A hátsókerék-hajtás, az igényes futómű és a hihetetlenül pontos „jojstickos” váltó naponta többször rávarázsolja a mosolyt az arcomra (egészen pontosan minden kanyarban). Az egész autón érezni, hogy sportkocsinak tervezték, és nem valami nagyszériás tömegautó padlóvázára épül. Amúgy a nyitott karosszéria meglepően merev. Még a budapesti utakon vadulva sem nyöszörög az autóban semmi.
Utastere szigorúan kétszemélyes, csomagtartója erősen gátolja a pakolási mániámat.
A középkonzolban található hitelkártyatartóban elhelyezhető aranyszínű kártyácska jobbaknál persze megoldhatja az otthon hagyott pulcsiból adódó kellemetlenségeket – bolt végül is van mindenhol…
Az üléspozíció egy élmény. Az ember szinte a földön ül, előtte a hosszú motorháztető, mellette a vastag kardánalagút az icipici váltókarral. Egyébként gyors autózások után picit átmelegszik a lábtér (talán az alatta vezetett kipufogó miatt), ami megadja az autót vezetőnek az utolsó sportautós dobást. Szinte mint egy kis Lotus a 60-as évekből.
A tető zseniális. 10 másodperc alatt kézzel nyitható és zárható a vezetőülésből. Becsukva nyugodtan lehet rádiót hallgatva döngetni a sztrádán. A szélzaj ilyenkor minimális. Persze az ember elég ritkán csukja be egy Roadster tetejét…
Egyébként téli hónapokra van egy nagyon igényes keménytető is az autóhoz, ami remélem még hosszú hónapokig a garázsban marad.
Ez a kis Mazda bizonyítja, hogy lehet megfizethető áron igazi sportkocsit kínálni. Nem a kevlárbetéttől meg bőr üléshuzattól lesz egy autó sportkocsi. Nem kellenek tízmilliók, hogy az ember igazi roadsterrel járhasson. Sajnos manapság az autógyártók a legtöbb „feelinges” autónak megkérik az árát, és hosszútávon biztos elvérzik még pár jópofa járgány a gyártási költségek oltárán.
Amúgy az új szerzeményem jelenleg munkanapokon a garázsomban pihen (járok egy unalmas négyajtóssal), csak hétvégi túrákra használom. Biztos hosszú élete lesz nálam…
