Így történt ez velem is, de sebes autónk robogása csak ezt a néhány másodpercet engedte bevésődni az emlékezetembe. Ezt követően még néhány alkalommal találkoztam az autóval itt-ott, de mindig csak távolról vágyakozhattam.
Az említett, időközben eltelt tíz év forgatagában, szerencsésnek éreztem magam, amikor egy-egy álmom valóra válthattam. Így esett ez néhány hónapja is, amikor az interneten böngészve a következő keresési kritériumokat adtam meg: kupé, bőr kárpitozás, légkondicionáló berendezés. A találati lista úgy tíz autót dobott ki, de a szemem csak egyre fókuszált – Rover 220 Coupe. Az események felgyorsultak körülöttem, ha jól emlékszem csak kettőt kellett aludnom a nagy találkozásig.
Siófokon, péntek délután 14 óra után néhány perccel, rekkentő hőségben, ücsörögtünk a víztorony lábánál található pizzéria teraszán barátommal. Vártuk, hogy befusson a másik fél. Egyszer csak a közvetlen közelünkben található helyre, hirtelen begördült az autó, én ebben a pillanatban döntöttem. „Megveszem” szóltam oda barátomnak és már el is indultam az autó felé, miközben elhatározássom egyre erősödött bennem.
Ha a tulajdonos és a felesége nem a szemem előtt száll ki az autóból, valószínűleg nehéz lett volna velem elhitetni azt, hogy az alkudozást követően a vételárat nekik kell kifizetnem. Egy műbőr autóstáska és egy nejlonzacskó szolgált öltözékük kiegészítőjeként, amely egyébként is a „Casino” című film (Joe Pesci és Sharon Stone) vicces alakjaira emlékeztetett. Az autó megszerzése iránti vágyamat ez korántsem csökkentette, sőt úgy éreztem, hogy egy méltatlan helyzetbe került Rover Coupe sorsát kell megváltoztatnom.
Miközben az autóval ismerkedtem folyamatosan romlott alkupozícióm, nem tudtam leplezni, hogy mennyire meg akarom venni. Az utastérbe ülve eldőlt minden. Belül érintetlen, újszerű kép fogadott, azonnal látható volt, hogy a korábbi tulajdonosok szerették és kímélték a „kicsikét”.
Ekkor jött a próbaút. Indulás. A motor pöccre indult, rendben hajtottunk el a víztorony mellett. A Budapest felé vezető főút felé tartottunk, hogy az autóban rejlő erényeket tapasztalat útján ismerjük meg, de valami nem stimmelt.
A motort nem lehetett húzásra kényszeríteni, miközben a mellettünk elhaladó 68 lóerős dízel autóból fiatalok integettek vissza ránk. Az erkölcsi siker tehát az autóval együtt jár. Szuper. Tegyünk úgy tehát, mintha nem is akarnánk gyorsabban menni, akkor nem olyan ciki itt feszíteni. Ekkor jött a következő csalódás, a motor leállt. Kész, vége, nincs tovább. Ez nem az, amire számítottunk, különben is, túl szép lett volna az egész. „Nagymenő” haverunk gyenge kísérleteket tett a magyarázkodásra a hátsó ülésről, még azt is megpróbálta eladni nekünk, hogy csak a benzin fogyott ki a tankból. A tanakodás közben alkupozíciónk egyre stabilabbá vált, az eladó egyre elkeseredettebb csatát vívott. Vékonyka karjával a benzinkút felé hadonászott, de a színjátékba torkolló egyezkedés kimenetelét már nem lehetett megakadályozni.
Persze egy óra múlva már mindenki tudta, hogy valóban csak a benzin volt a ludas a motor leállásáért, de addigra már felejthető epizóddá törpült az esemény, mivel az adásvételi szerződés aláírását és a pénz átadását követően már hazafelé zakatoltunk az M7-esen. Tudtam, hogy a motornak nincs nagy baja, a gyengélkedésért az eltömődött katalizátort tettem felelőssé. Első utam a márkaszervizbe vezetett, izgatottan vártam a diagnózist és a megoldással együtt járó költségkalkulációt. Ismét meglepetés ért. Ötezer forintért megtudtam, hogy a komputerről egy korábbi javítás során lehúzták a kábelt és így – a motor védelme érdekében – úgynevezett „vész üzemmódban” működött, ki tudja mióta.
Az autót körbejárva, kívül és belül minden kis részlet a sportosságot próbálja sugallani. Ablakkeret nélküli oldalajtók, komoly oldaltartású sportülések, kicsi, tömzsi, megfelelő helyeken tömésekkel ellátott kormány, a hátsó szárny és a tűzoltó készülék. Rugózás nincs, gokart érzés van. A motor- és szélzaj miatt az utassal beszélgetni csak nehezen lehet, ezt csak fokozza, ha a targatetőt a csomagtartóba tesszük.
Amikor csak elindulok vele, azt várom, hogy a vízhőfok mérő felkússzon középre és kettesbe visszakapcsolva érezhessem az autó eszeveszett üvöltése melletti tolóerőt. Ha elég gyorsan váltok és a fordulatszám nem esik 4.500 alá, a gyorsulást szűnni nem akaró élménnyé alakíthatom. Kanyarodáskor az autó erősen alulkormányzottan viselkedik, olyan mintha a tervezők tudatosan izgalomba akarták volna hozni a vezetőt. Autózni vele, egy igazi valóra vált álom.
