1986 nyarán tudtam megvásárolni kitartó kutatásom végeredményét, az alábbiakban bemutatandó Innocenti Mini Coopert. A folyamatos állagmegóvásnak köszönhetően jó műszaki állapotban volt, viszont az 1999. augusztusi angliai 40 éves Mini-évfordulón való részvételhez mindez kevés lett volna. Egy márkatársamtól eredeti alkatrészeket tudtam beszerezni, így 1998. november 16-án hozzákezdtem a restauráláshoz.
Betartva a munkafolyamatok sorrendjét, a teljes szétbontás után elsőként a karosszériát szabadítottam meg a 24 éves festékrétegtől, és kisebb meglepetések értek korróziótéren. A Mini pótfutóműven várta a kasztnimunkát, a motor – tökéletes lévén – csak fekete lakkozást kapott, no meg minden alkatrésze polírozást. Az első-hátsó segédkeret, korábbi javítás eredményeképpen, szintén csak festésre szorult. A hátsó lengőkarok új tengelyt/perselyt, a fékek új munkahengereket, fékpofákat, és kerékcsapágyakat kaptak. Elöl is új féktárcsát (Brembo), kerékagyat, Lockheed fékbetétet, fékcsöveket, Timken csapágyakat, QH csapszegeket és Monroe gázos lengéscsillapítókat szereltek be.
Már igencsak sarjadt a vetés, amikor Lajos, a karosszérialakatos szólította a gépet. Lekerültek a taposólemezek, külső- belső küszöbök, a helyükre szerelt elemeket cinkspray-vel kezeltem. A hátsó köténylemez volt a legnehezebb terület, s utolsóként a gyári sárvédőket rögzítettük.
Időközben az egyedi rendszámlámpát krómfestették, az összes csavart, kiegészítőt kadmiumozták, az ajtókárpitot utánhúzták, a korhű külső tükröket Németországból küldték. Sok felszerelést a Mini Spares Centre Ltd-től szereztem be. A hiányzó emblémákat Genovából küldték. Egy napom volt, hogy az új lámpákat, kiegészítőket felfúrjam az elemekre, s így szinte félig összeraktam az autót. A fényezők kissé félve kezdtek munkához. A gyárilag is Standox festék kötelezett. A színkód Rosso 74 és Tinta Nero fekete, gyári külsőt adott. Az összerakás ment, mint a karikacsapás.
Egy csodálkozással teli műszaki vizsga, majd egy hét múlva indulás Angliába. Az első megmérettetés Gaydonban, a British Motor Heritage-nél volt. A kreativitást igencsak értékelték Silverstone-ban is. Elismerést és mosolyt hoztak a házi gyártású kerékjárati dobok, az alufelnikupakok, az egyedi kipufogócső végek. Érdemes volt nem kevés időt és pénzt fordítani a legendás márkára, a Mini Cooperre.
Modelltörténet
A Mini Cooper S Mk III-as angliai gyártásának 1971 júliusi leállításával keletkezett űrt használta ki a milánói Via Pitteriben székelő, a British Leyland fennhatósága alá tartozó Innocenti cég saját modelljének gyártására. Bár 1966 és 1972 között is készültek Cooperek Olaszországban, ezeket belföldön értékesítették.
A tervezők nagyon vonzó luxus-sport Mini Coopert adtak Európának. Ezen modellek lettek a B 39/6 és B39/7 típusjelű exportverziók. 1973 áprilisa és 1975 januárja között 28 200 „Spaghetti” Cooper-t gyártottak Milánóban és a belgiumi Seneffe-ben. A kocsi ára pontosan tükrözte a felszereltséget. Míg az alap Austin 850 Deluxe ausztriai ára 44 300 schilling volt, az Innocenti Cooper 70 350 schillingbe került (1975). 1976-ban az Inno 90 L és 120 L típus váltotta le a klasszikus Minit.
Motor: négyütemű, folyadékhűtéses, négyhengeres (OHV). Furat 70,6 mm, löket 81,33 mm, lökettérfogat 1275 cm3. Sűrítés 9,75:1, legnagyobb teljesítmény 66 LE/ 5800/min.
Erőátvitel: négyfokozatú, szinkronizált sebességváltó, egytárcsás, hidraulikus tengelykapcsoló.
Felfüggesztés: Elöl-hátul független, kereszt- és hosszlengőkarokkal, Moulton gumitömbös rugózás, gáztöltésű lengéscsillapítók.
Fékrendszer: Kétkörös, elöl tárcsa-, hátul dobfék, Bonaldi rásegítő.
Kerekek: 145 HR 10 gumiabroncsok. Felszerelhető méret 165/70 R10.
Méretek, tömegek: hosszúság 3680 mm, szélesség 1440 mm magasság 1340 mm. Saját tömeg 690 kg, az üzemanyagtartály 36 literes.
Ezt a cikket teljes terjedelmében és az összes képpel a Veterán Autó és Motor 1999/hatos számában olvashatja.
