A motortérbe pillantva elsőre is feltűnhet, hogy az ilyen formájú gépek máshonnan ismerősek, méghozzá hajókból. Ez így is van, rendkívüli élettartama és megbízhatósága miatt hajókba is beépítették a soros hathengeres Volvo benzineseket.
Az autó eredetileg zöld volt, de amikor hozzám került, már vajszínűre volt átfestve. Az alapos felújítást követően egy szerintem az autóhoz jobban illő színt kapott. A mostani blauschwarz árnyalat tehát nem eredeti, de hiteles, mivel gyári Volvo szín volt a 164-es sorozathoz.
Egy ismerősömtől vettem az autót, nem túl jó, de messze nem tragikus állapotban. A felújíttatás ennek ellenére több mint 700 000 forintomba került. Lakatolni kellett a sárvédőket, a küszöböt mindkét oldalon és a pótkerék dobját. A felújítás óta egyáltalán nem rozsdásodik az autóm, ami nem kis részben a kiváló acélkarosszéria érdeme.
A felújítás részeként számos helyen kijavíttattam az autót, így gyári újra cseréltük a kédereket, új a szélvédő, a főfékhenger stb. A motorhoz hozzá sem kellett nyúlni, egy karburátortisztítás volt az egyetlen munka a motortérben.
A motor fölött két Stromberg porlasztó trónol. Később befecskendezős motorral is megjelent a Volvo 164, de a karburátoros is nagyon jó. A fogyasztás 12-14 liter százon. Mivel az autót a mindennapos strapában nem használom, nem gond az első ránézésre nagy fogyasztás.
Ezt a típust 1968 és 1975 között gyártották. Az én 1969-es Volvóm tehát egy korai autó. Olyan dolgokat tud, amik még ma is említésre méltóak egy vadonatúj autóban. Például mind a négy keréknél tárcsafék van és széria volt a fékszervó. A balkormányos autóban a kézifék a bal oldalon van, nem pedig középen, a jobbkormányosokban pedig a jobb kéz kezeli a kéziféket. Már akkor széria volt a hátsó ablak fűtés, a blokkoló biztonsági öv, az állítható magasságú vezetőülés, vagy a gyerekzár.
A bőrülések inkább trónra emlékeztetnek. Eleve kényelmesek, ezenkívül állítható deréktámasz van mindkét első ülésben. Érdekesség ebben a típusban, hogy az ülés szellőztethető is, bár az enyémben még nem . A két első ülés hátulján csomagtartó háló található és a hátsó utasok kényelmét tovább javítja, hogy a kardánbox mellett hátravezették a fűtést.
Nagyon tetszik a 164-ben a műszerfal. Van rajta rengeteg gomb és kapcsoló, olyan funkcióknak is, amelyeket általában bajuszkapcsoló vezérel. Ilyen az ablaktörlő. A kilométeróra előtt egy piros hegyű nyíllal beállítható a megengedett legnagyobb sebesség.
A kocsiban mindig érezhető, hogy az örökkévalóságnak készült. A kocsiszekrény igen masszív, menet közben jó érzés, hogy az autónak van tömege. Ez jót tesz a kényelemnek és olyan biztonságérzetet ad, amit bármely mai autó megirigyelhetne. Mindig tudom, hogy az autó vigyáz rám. Akármilyen rossz az út, az én autóm nem pattog, legfeljebb méltóságteljesen hintázik Az önsúly azért nem vészesen nagy, a forgalmiban 1410 kiló szerepel.
Bár Magyarországon a 164-es nagyon ritka autó, minden kopó alkatrész könnyen beszerezhető. Ennek az az oka, hogy a 140-es sorozat elemei jóval későbbi Volvókban is megtalálhatók voltak, a 144-es és a 164-es pedig műszakilag két édestestvér. A nem kopó alkatrészekről nem tudok mit mondani, mert a régi Volvók megbízhatósága jogosan legendás.
Az autóban háromliteres, soros hathengeres motor van. A járása meglepően finom, a körülbelül 145 lóerővel pedig nagyon jól mozog a kocsi. Nincs benne semmi batárszerű, a nagy nyomaték miatt úgy gyorsul, mint a trolibusz. Nem gyötröm az autót, ezért csak egyszer néztem meg, mennyit megy. 180-ra könnyen felgyorsult, ennél a sebességnél kényelmesen utaztunk vele. Nem nyomtam tovább a gázt, ezért máig sem tudom, „mit visz a gép”.
Az autót most kénytelen vagyok eladni. Fáj, de muszáj. Autós vonalon két vágyam van. Az első, hogy jó gazdához kerüljön a 164-es. A második megvalósulását csak későbbre várhatom vagy soha. Ez a kívánság pedig, hogy megint legyem egy 164-es és egy 1800-as Volvóm, amely nem felújított, hanem restaurált.
