Az első, amit ugye sosem felejtünk el
Életem első autóvezetéséhez kellett egy kamasz fejjel nem túl élvezetes családi összejövetel, egy unokabáty némi humorérzékkel, egy pár hektáros semmi a kert végében és egy négykerekes családi jó barát. A barát egy rozzant Lada volt, koráról pedig nem maradtak fent hitelt érdemlő feljegyzések, de azt bizton állítom, hajdanán már az anyaméhhel együtt hordozott.
Mentünk is problémamentesen, rendre követtem az utasításokat, hogy melyik végtagom hova tegyem. Nem is volt semmi baj, amíg a környék egyetlen aszfaltozott utcája felé nem vettem az irányt. Na igen, a táguló világegyetem ellenére itt ugye kisebb lett a hely és egy kanyar után az egyenest sem a kellő ütemben találtam el. A balról jövő villanyoszlop megőszült a barna festék alatt, és ma sem hiszi el, hogy kikerültem, amint a jobbról hirtelen felém vágtató kerítésnek sem én voltam a legszebb emlék ottállásának 100. évében.
Önvédelmi ösztön a Ladában
A Ladában ezután felébredt az önvédelmi ösztön, vagy csak az jutott eszébe, hogy a legkisebb unokát mégsem sodorhatja veszélybe. Némi rángógörcs után lefulladt, hosszú időre mozdulatlan maradt, s önmagát hazatolattatva biztosította, hogy a napnak legyen némi sportértéke. A Nagymama villámgyors pofonja már várt is a kapuban, a család által kiszabott szankciók szerencsére kimerültek abban, hogy háromhavi zsebpénzemet verhettem el a szervizben. Nyilván, mert a részletekbe sose mentem bele…
Hivatalosan: vezetés vagy háztartástan
Középiskolám a haladó szellem jegyében meglepett minket a választás lehetőségével, hogy intézményesített keretek között ismerkedhessünk a háztartástannal vagy a vezetéssel. A család úgy látta jónak, ha a konyhába a már említett nagymama egyengeti az utam és amúgy is mindenki számára sokkal biztonságosabb, ha a volán mögött olyan ember vesz kezelésbe, akinek erre hivatalosan is hitelesítve van az idegrendszere.
A KRESZ-szel nem volt semmi gond, hisz az alapokat a Cicus meg a Kutyus már az oviban a fejembe verte, s az érettségi előtt kötelezően előírt – rutinnak meg műszakinak nevezett – akadályt is sikeresen vettem. Aztán egy másfél éves szünet következett, amit egy lábtörés alapozott meg, és aminek ellentmondást nem tűrő „itt az ideje, hogy befejezd” kezdetű mondat vetett véget.
Angyali nagypapa vs. támlás terror
Az angyali nagypapa típusú oktatót nyugdíjazása miatt újra kellett cserélnem, akkor bántam meg, hogy nem fejeztem be idejében. Beültem egy Skodába, amibe került apró testem alá kispárna, hátamat terror alatt tartotta a függőlegesre állított háttámla, gondosan ügyelve arra, hogy a kormánykerék a szememmel legyen egy magasságban. Nem zavart senkit sem, hogy a pedálokat épphogy elérem, mert legalább gyönyörű lett a spiccem, s az is csak felesleges részlet, hogy indexelni is csak a körmöm hegyével tudtam.
Üvöltés, szerető, amortizáció
Azt mondják, hogy az idő sok mindent megszépít. Azért arra a mai napig élesen emlékszem, hogy ha a mellettem ülő ember abbahagyta az üvöltést, az csak annyit jelentett, hogy mobilján épp a szeretőjével beszélget. Na meg arra is, hogy minden alkalom után végighallgathattam, hogy melyik megmozdulásommal milyen mértékben és mekkora forintban kifejezett értékben járultam hozzá a munkaeszköz amortizációjához.
Aztán a forgalmi vizsgák jöttek szépen sorba. Az elsőn el sem indultam tartalék szemüveg hiányában, a másodikon meg elvéreztem az első sávváltásnál. (Azon az oktatóval sokáig vitatkoztunk, hogy a vizsgáztató „Szerintem nem nézte meg a holtteret” megjegyzésére nem kellett volna röhögve azt felelnem, hogy szerintem se.) A harmadikon végül – a rendelkezésemre álló két éves határidő lejárta előtt négy nappal – gazdagabb lettem egy újabb elhagyható papírlappal.
„Addig röhögtünk a főnök viccén, amíg megértettük az a mai feladat”
Azt hiszem, az amúgy tisztes polgári életet élő főszerkesztőnk fejében született meg az a gondolat, hogy ha már a közvetlen környezetében fellelhető tetszhalott jogosítványokkal árvíz idején az egész Római partot meg lehetne védeni, ki kellene próbálni, mit tud kezdeni az ember a kormánykerékkel, ha már legalább 5 éve nem ült be mögéje.
Az élet nem hagyta veszni e remek ötletet, így az első nyárinak mondható hétfő reggel azon kaptam magam, hogy a másik két áldozati báránnyal és két újságíró kollegával útban vagyok a Kondorosi úti tanpálya felé. A biztonságot adó hátsó ülésen csak az járt a fejemben, hogy kerülhettem megint hülye helyzetbe, bár be kell ismernem, mikor elindultam, nem álltam sem lelki, sem fizikai kényszer, sőt egyéb szer hatása alatt sem.
Szürreális teszt, 32-es lábbal
Már az előkészületeknél egy szürreális tesztre emlékeztetett a dolog, miután kiderült, az autógyártás mind a mai napig nincs felkészülve sem a 148, sem a 193 centis vezetőkre. Sőt, a tervezésnél a 32-es illetve a 46-os lábméretet sem veszik figyelembe, így hagytuk, hogy a programot a teljesen átlagos méretekkel rendelkező kolleganő kezdje.
Várakozás közben az aggodalom kiülhetett a képemre, mert kollégám csendben megjegyezte, ne féljek, az oktató tényleg nagyon türelmes. Önmagam védelmében sem ismertettem, hány olyan ember elől kellett már elszaladnom, aki amúgy eleve nyugalomra rendeltetett.
Karrierépítés a rutinpályán
Másodiknak ültem be a vezetőülésre, örömmel tapasztaltam hogy a megfelelő karok és gombok rángatása után mégis csak ott van minden számomra is elérhető közelségben. A SIKK-es indulás felelevenítése közben a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy a pedálok mégis merről és milyen sorrendben következnek, meg persze tisztáztam még pár apró részletet, hogy aztán a parkolóban tett bemelegítő kör után építhessem a karriert a rutinpályán.
Akadályverseny, de nem a fegyveres erők napján
A vonal melletti megállás igazán szépen sikerült, megfordulni sem esett nehezemre, így lett az első két állomás hiba nélkül kilőve. Aztán jött az első elakadás: az emelkedőn való elindulás. A kuplungot veszett jól éreztem a talpam alatt, gond csak a kézifékkel akadt, mert a spenót mellé nem hoztam konzervnyitót. Oktatói segítséggel végül feloldottuk a hátunk mögött keletkezett dugót. Aztán jött megint a vonal, ami mellé most tolatni kellett, és a köztes távolságot tényleg nem mondhattunk többnek 20-nál, igaz, inkább hüvelykben, mintsem centiben, de nem látta senki sem.
Tolatás: lehetőleg hátrafordított fejjel
Az akadályverseny következő pontján száguldozni kellett, repesztettem is vagy 35-tel, aztán megtudtam, hogy tolatni lassan kell, lehetőleg hátrafelé fordított fejjel. A szlalommal sem volt gond, még az oszlop is középre esett, bár biztonságérzetemet megdobta volna, ha csak egy pillanatra érzem közben, hogy az autónak milyen távolságra van az orra.
Az Y is jól ment, csak lebuktam, hogy addig egyszer sem néztem a visszapillantó tükörbe. Azt persze belepillantva rögtön láttam, hogy mögöttem ülő tettestársam fején a frizura a letekert ablakok ellenére is makulátlan. Végső megrázkódtatásként parkolhattam is jobbra előre, meg balra hátra és még eközben sem tettem kárt a kocsiban és a kollegákban. Ennek ellenére a végső összesítésben mindent egybevetve megbuktam. Valahogy nem voltam meglepve…
Tragikus vég?
Kiruccanásunknak ennek ellenére sem lett tragikus következménye, mindenki testi épségét megőrizve értünk vissza a szerkesztőségbe. S csak hogy ma is mindenki nyugodtan helyezze kis fejét a párnájára: jogosítványom újra édes álmát alussza egy fiók mélyén az anyakönyvi kivonatom társaságában.
