A Hajógyári-szigeten a reggeli nyolc órai startnál a legkülönfélébb autók gyülekeztek. Akadtak apró quadok, teljes egészében utcai kivitelű kocsik, terepjárók és hatalmas kerekeken gördülő, átalakított, csörlővel, lámpákkal feltupírozott 4×4-esek is. Ám mindannyian eltörpültek egy lakóautónak átalakított 6×6-os Ural mellett. Indult néhány motoros is a megmérettetésen, rájuk különös tisztelettel tekintettünk, hiszen túl azon, hogy minden csomagjukat a motorra, illetve magukra aggatva cipelték a túrán végig, még a navigációval, a pontok adminisztrációjával is egyedül kellett megbirkózniuk.
Minket elsősorban a kevés pénzből összetákolt szekerek hoztak igazán lázba, így a hatvoltos Trabi, a tisztességesen felszerelt, de a jó ízlést egy alumínium színű és mintázatú szőnyeggel rendesen arcul csapó daciás csapat állt a legközelebb a szívünkhöz, akiknek, talán még a régmúlt felidézéseként, külön szervizbuszuk is volt.
Miután a versenyzők megindultak az első pontok felé, mi szépen hazagurultunk, telepakoltuk a kocsit GPS-szel, s jutott bele radardetektor, de még egy flottakövető is, hogy az otthon maradt barátaink is pontosan lássák a térképen, merre is járunk, majd kényelmesen megindultunk az egyik érdekesnek tűnő ellenőrzőpont felé.
Elsőként az Euroringet vettük célba, ahol gokartpálya, és apró, távirányítós autók driftversenye várta a versenyzőket. A gokartban száguldozás élményét a háttérben, az Euroring aszfaltján eldübörgő komolyabb versenygépek hangja festette alá. Gokartozás után még néhány percig elnéztük a csöppnyi driftelőket is.
Csapatunk hölgy tagja eközben meg is jegyezte, hogy ez tiszta hülyeség, hiszen ezek csak oldalt mennek, normálisan sosem. De néhány percnyi bámészkodás után elkezdte élvezni, s hamarosan felszínre tört belőle a fizikatanár is, arról ábrándozván, milyen jó oktatási segédeszköz is lenne a gimiben egy hasonló kisautó. A pedagógusmentalitásból ennyi elég is volt, így inkább a kezébe nyomtunk egy lánytérképet (papírból, semmi elektronika) és továbbálltunk.
Eleinte csupán a versenyzők fényképezgetése, könnyed autókázás, kirándulás szerepelt a terveink között, de mivel a szervezőktől mi is megkaptuk a rajtszámunkat, úgy éreztük, nem adhatunk le üres versenylapot, ezért kénytelenek voltunk néhány pontot mi is begyűjteni.
Elég hamar rákaptunk a homokban száguldozásra, így beálltunk mi is a pontvadászok sorába. Sajnos nem a célra legalkalmasabb tesztautók sorakoztak ezen a hétvégén a garázsban, így a kétkerék-hajtásra optimalizált útvonaltervezéssel néhol meggyűlt a bajunk, annak ellenére, hogy a könnyebb tereppel sehol nem akadt gondja a Dodge-nak. Néhány igazi kis-kunsági homokos útra azért bemerészkedtünk, de az elakadás réme csak egyszer kísértett, s akkor gyorsan meg is futamodtunk.
Bulémiás tehenek, vízi átkelés, láthatatlan, de mégis meglévő aszfaltutak a pusztában a következő oldalon. Katt, oda le! Most!
Szerencsére a felkeresendő pontok rövidebb, de rázós földutakon, illetve hosszabb aszfaltos kerülővel is elérhetőek voltak. Bánatunkra ezúttal az utóbbi megoldással kellett élnünk.
Az egész buli reklámokban is kiemelt alacsony költségvetésére jó példa az esti bográcsos kaja, amihez az első nap estéjén, egy valódi afrikai körülményeket idéző vendéglátó-ipari egység előtt lehetett hozzájutni. A műanyag tányérban gőzölgő, pirosas dolog talán valamikor egy tüzérségi támadásban jobblétre szenderült, bulémiás tehén lehetett. Hús alig, ellenben rostos kötőszövet akadt a plasztik tányérban gazdagon. Mindegy, nem a remek konyha miatt jöttünk, így elballagtunk a sátraink felé, megfőztük a saját, emberi fogyasztásra is alkalmas vacsoránkat, majd megpróbáltunk elaludni.
Csapatunk álma nem volt éppen zavartalan. A sötétben kicsit aggódtunk, nehogy valamelyik, a közeli árokban éppen elakadási versenyt játszó ámokfutó átgázoljon ideiglenes hajlékunkon. Reggel örömmel nyugtáztuk, hogy éjjel senki sem veszett oda, kezdődhet a második forduló.
Míg szombati nap végén a vízállás miatt kimaradt a kompos Tisza-átkelés, addig a második versenynap ezzel indult. Itt néhányan nem is várták meg, míg felférnek a legfeljebb hat darab autó szállítására alkalmas kompra, hanem kerülő úton indultak a túlpart felfedezésére.
A kétnapos kis-kunsági út során néha meglepő felfedezéseket is tettünk. Igaz, szinte a legfrissebb térképekkel vágtunk neki a versenynek, mégis néhol találtunk valódi, aszfaltozott utakat, amikről egyik térkép sem tudott, és száguldottunk kiváló minőségű, betonkeményre járt földúton, amit néhány budapesti főút is megirigyelhetett volna. Jót derültünk azon is, mikor a vélhetően ugyanazt a GPS-be tölthető térképet használó konvoj egyszerűen elszáguldott a valóságnál néhány száz méterrel messzebbre jelölt letérő mellett, amit persze mi is rendesen benéztünk. Mindegy, úgysem az idő számít, gyors szinkronfordulás, majd haladtunk tovább.
A túra végállomására érve a Makói Hagymafesztivál forgatagán kellett csak átautózni, beverekedni magunkat a láthatósági mellénnyel felvértezett őrökön és rögtön kezdődött az eredményhirdetés. Híven a futam szelleméhez, a díjak is inkább jópofák voltak, mintsem értékesek. Az első helyezett egy zsák makói vörös-, a második ugyanennyi lila-, míg a harmadik szintén ennyi fokhagymával lett gazdagabb.
Ezután fakultatív pénzköltés szerepelt a programban, amit a rendezvényre érkezett kereskedők standján lehetett megtenni, ahol a vattacukortól a használt kistraktorig mindent lehetett kapni. A kijáratnál még megcsodálható volt, amint az Ural felépítménye leszakítja egy fa lombkoronájának felét, – biztosan nem látszott a tükörből – majd szép lassan mindenki hazafelé vette az irányt. Így tettünk mi is, igaz, kicsit kalandosabbra és hosszabbra sikerült, mint terveztük.
Reméljük, jövőre is lesz hasonló futam, és akkor már tisztességesen felkészülve, egy homokjárásra alkalmasabb vassal vághatunk neki a hazai homoksivatagos futamnak.
