Kaptunk egy levelet. Írója egy iráni útról számolt be, amit egy meglehetősen koros Mazda 626-ossal tett meg. Mivel a közel 42 ezer kilométert a Mazda hibátlan működéssel támogatta, kötelességünknek éreztük bemutatni a kalandos út történetét.
A civilizáció vége
Bár a nyugat-európai ember hajlamos azt hinni, hogy Ausztriánál vége szakad a civilizációnak, mi közép-európaiak ugyanezt hisszük Romániáról, vagy még inkább a saját határunkról. Pedig ez nem feltétlenül van így. Utazóink szerint az igazi szakadás valahol az iráni-pakisztáni térségnél van. Odáig tart az autópályák, üzletek és az írástudó emberek többsége. Pakisztánba érve azonban nagyot változik a kép és sajnos nem előnyére.
Döglött tehén az úton
Indiában sem jobb a helyzet, az eszetlenség és a kosz mindent elborít. Jól jellemzi a helyzetet az is, hogy a kiépített strandra a helyiek nem tehetik be a lábukat. Indiában kétféle nagy csoportra oszthatók a külföldi turisták. Egyik halmazba a drogra utazók, a másikban pedig a jógaszakkörös, spirituális élményeket hajszolók tartoznak.
Hasonlóan lidérces a közlekedési káosz. Harmincnál szinte lehetetlen gyorsabban haladni, és ez ott is így van, ahol valamilyen csoda folytán jó minőségű aszfalt borítja az utat. A baloldali közlekedésen kívül tehenek, biciklik, riksák kerülgetésével kell tölteni az időt. Gyomorforgató látvány – és nem is túl higiénikus – az út közepén rothadó tehéntetem, amelyekből a keselyűk ragadnak el kisebb-nagyobb darabokat.
Indiában az autóknak nincs különösebb értékük. Nem vigyáznak a vadonatúj darabokra sem, meghúzzák, koccannak vele, nem érdekes. Egyszer egy motorosrendőr szállt bele hátulról a Mazdába, aminek javítási költsége úgy 600 forintnak megfelelő rúpiából kijött. A betört szélvédő nem jelent problémát, de nagyjából tojnak minden másra is. Ha valakit elvisz a Gangesz, az sem probléma, az istenek szeszélyének tudják be. Vidám népség.
A vas
A 17 éve a család szolgálatában álló Mazda 626-os megbízhatóságával korábban már számos kisebb úton bizonyított, így francia, spanyol és balkáni körutakat is hiba nélkül teljesített. Terepjáró nem szerepelt a tervben, az öreg Mazda mindenhol remekül szerepelt, csak az alacsony építés okozott itt-ott nehézséget. A rázós részeken lassabban kellett haladni, néhol utat építeni, köveket odébb taszajtani.
Dízel motorja 100 kilométerenként 6,5 liternyi gázolajat fogyasztott, annak ellenére, hogy az autó féltonnányi felszereléssel volt megtömve. Mivel az út során a mínusz 22 foktól kezdve az 53 fokos hőségig mindenre fel kellett készülni, rengeteg holmi lapult a csomagtartóban.
Egyes arab országokban a nőknek az egész alakot – főként a mellet, csípőt – eltakaró csadorban kell járniuk és vezetniük is, akármilyen meleg van, még a kezüknek és a lábfejüknek is láthatatlannak kell maradni az idegen pillantások elől.
Hasonló előírások vonatkoznak a nyilvános strandokra is, itt ugyanebben a gúnyában lehet megmártózni a habokban. Akadnak szigorúan csak nőknek fenntartott strandok is, ahol lazábbak a szabályok, ezeket azonban magas, átláthatatlan fallal kerítik körbe. A sok hazai konzerv, levespor jól jött, de ruhából nem volt szükség mindenre, tapasztaltabb utazók két váltás öltözékkel vidáman elvannak, még akár hosszabb úton is.
Csúnya anyagiak
A kilenc hónapig tartó úton összesen ötezer dollár költőpénzre volt szükség. Ez két ember ellátására ment el, amiben természetesen benne volt az üzemanyag és a szükséges papírok ára. Ez mind a saját zsebet, illetve a családi költségvetést terhelte, nem voltak szponzorok, támogatók.
Szabadságra nem volt szükség, az egyetem mellett sok mindenre marad ideje az embernek, ha jól csinálja elég a vizsgákra bejárni. Térképészként nem kellett aggódni a navigálás miatt, és a nyelvtudás is sokat segített a főként ingyen adott szállás felkutatásában.
A következő oldalon elérkezünk Iránba, ahol minden más, mint amilyennek innen látszik.
Rendőrök, határőrök, baksis
Az egész több mint 41 000 kilométeres úton egyetlen rendőrségi igazoltatással megúszta a kis csapat, ez is még Szerbiában történt. Európától távol nem kellett korrupt rendőröktől tartani, sőt, a legtöbb helyen inkább segítőkészek voltak, az ingyen gázolajtól kezdve a szállásig azzal segítettek, amivel tudtak.
A kétarcú Irán
Európai embernek – hála a médiának – Iránról az atomfegyverrel hadonászó patás ördög, vagy valami hasonló rémség jut az eszébe. Ezzel szemben főként pozitív élmények érhetik arra az utazót, csupán a helyi szabályokkal kell tisztában lenni és lehetőség szerint betartani őket. Hőseink Iránban nem intéztek maguknak szállást – az állandó vendégeskedésnek, kötelező mesélésnek is megvannak a nehézségei – így vesztükre a sátrazás mellett döntöttek.
Sötétedés után, amikor a megfelelő sátorhely kiválasztásával voltak elfoglalva, bedrogozott motorosok törtek rájuk a pusztában. Szerencséjükre még vissza tudtak szállni a kocsiba, az ajtók zárása és a motorosok fellökdösése után sikerrel elmenekültek.
Csupán az autóra hajigált kövektől betört ablakok kerültek a veszteséglistára. Első útjuk a rendőrségre vezetett, ahol elszállásolták őket és a bocsánatot kértek, amiért ilyen kellemetlenség érte a hozzájuk látogató turistákat. Próbáljunk meg elképzelni hasonló esetet itthon. Ugye nem megy? A történethez hozzátartozik az is, hogy Iránban nagyon nem szeretik a kábítószereseket, de mivel az alkoholfogyasztás szigorúan tilos, így ezzel a jelenséggel nehezebben küzdenek meg.
A biztosító akár zsebből fizet
Később a biztosítónál is érdekes eset zajlott le, – az európai zöldkártya Iránban és Szíriában érvényes, máshol már nem, mert annyi a koccanás – természetesen a társaság nem akarta kifizetni a kárt, de az ott dolgozó osztályvezető ragaszkodott hozzá, hogy az ő költségére cseréljék ki a törött üvegeket, nehogy országa emiatt szégyenben maradjon. Látszik, hogy van még mit tanulnunk a világ eldugottabb felében élőktől.
Európából egészen a török iráni határig nem kell semmilyen különleges úti okmány. Iránba belépve azonban szigorú vámpapírokkal kell rendelkezzen az utazó, mivel Iránnak saját, meglehetősen különleges autóipara van. Az ésszerű gazdaságpolitika keretében az állam megvásárolta néhány jól bevált típus licenszét, majd legyártották maguknak. Így Iránban főleg régebbi Peugeot-k, 405-ösök, 206-osok, Mazda B2500-asok, illetve Hiluxok, valamint Corollák uralják az utcaképet. Mindegyik saját gyártású modell teljesen jó minőségű.
Csak japán autó lehet
Ha lehet, Pakisztán még ennél is okosabban oldotta meg az autózás kérdését. A 160 milliós ország ugyanis kizárólagossági szerződést kötött a japánokkal. Ennek értelmében csak japán autókat forgalmaznak, így az utakon szinte kizárólag Toyotával, Hondával, és Suzukival lehet találkozni. Cserébe a japánok fejlesztik a pakisztáni úthálózatot.
Korábban éppen a katasztrofális úthálózat miatt korlátozták az új autókra adott garanciát egy évre, de mióta egyre jobbak az utak, már itt is a szokásos három éves garancia érvényes az autókra. Az utak mellett pedig táblák hirdetik, hogy az aszfaltot Japánnak köszönhetik.
Az egészen Szingapúrig tervezett út azonban idő előtt véget ért, de szerencsére nem a kocsi gyengélkedése miatt. Utasai kis híján 42 ezer kilométerrel a hátuk mögött újra itthon vannak, de bármikor előfordulhat, hogy új kalandok után néznek.
