Június 21-én lezárták az Északi vasúti összekötő hidat, így azon már nemcsak gyalog és kerékpárral, hanem vonattal sem lehet átjutni. A szeptember végéig tartó állapotban van azért valami jó is, a Margit híd és Aquincum között orrvérzésig vonatozhatunk, ha van BKV jegyünk, bérletünk.
Gyermekekkel – főleg fiúkkal, de a lányok is könnyen megfertőződhetnek – otthon lébecoló anyukáknak ideális időtöltés, ha a kerti homokozóban már elviselhetetlen a forróság.
Kötelező program
A csodaszép, modern külsejű piros jármű vezetőállásának üvegajtaján túl szépen látszik az irigyelt ember, aki egy apró pálcikával irányítja a soktonnás járművet. Apropó, tudja valaki, hogy a fiúgyermekek miért rajonganak az ehhez hasonló furcsa szakmákhoz?
Miért szeretnének busz, traktor, vagy éppen vonatvezetők lenni, ha nagyok lesznek és miért nem marketingmenedzserek, drogdílerek, vagy inszeminátorok? Ki érti ezt… Annyira azért nem lehet jó ezeket vezetni.
Oda a bringaút
A Margit hídnál kialakított ideiglenes végállomásnál a MÁV egy szakaszon ellopta a kerékpárutat. A megálló két végén, fénylő ködmönben feszítő biztonsági őrök minden arra tekerőt megkérnek, hogy a következő néhány tíz méteren inkább tolják a kerékpárt.
Ottjártamkor a biztonságiaktól szokatlan, kulturált hangnem elérte célját, mindenki szót fogadott és nem száguldoztak a vonatra éppen felmászó utasok között. Hihetetlen, mire nem képes pár jó szó.
Fejtér és hasonlók
Ha autótesztet kéne írni a Desiroról, akkor ódákat zenghetnénk a szép világos, akár galériázható belmagasságról. Középen, ahol alacsony padlószint könnyíti a beszállást, szinte elérhetetlen magasságban látszik az utastájékoztató tábla.
Talán jobb is így, mert legalább a firkálós félnótások sem érnek fel odáig. A csomagoknak szánt üvegpolc viszont túl alacsony, aki kicsit magasabbra nőtt, az vigyázzon vele.
Vezetési élmény és a lesből támadó kalauz, lapozás után rémisztget minket
Vezetési élményről nem tudunk semmit, mindössze azt érezni, hogy a Desirót mozgató hathengeres turbódízel motorok vidáman rángatják a vágányon a szörnyű tömegű járgányt. Szinte nekünk fáj, ahogy szenved a HÉV megállók között. Meggyőző gyorsulás, majd azonnal kezdődik a fékezés.
Érdekes, hogy a közútinál jóval kevésbé szigorú a vasutas károsanyag-kibocsátási norma, a Siemens motorvonatok Euro 2-es motorral is szaladhatnak. Persze nem feledkezhetünk meg a cég tisztán elektromos gépeiről sem, amik azért javítanak az átlagon.
Rossz kilátások
Míg autóknál a vastagra hizlalt A-oszlop mögött bújhatnak meg gyalogosok, addig a Desirónál a hosszan előrenyúló orr-rész holtterében fér el akár egy teljes gimnáziumi lányosztály. Hiába, ezt nem HÉV-vonalra tervezték, – ezt a reggeli, munkába tartó tömeg is bármikor megmondja – az igazi nagy vasúton meg az ötméteres holttér nem nagyon számít.
Azért erre emlékezzenek, ha éppen az Árpád hídi megállóban döntenek úgy, hogy még simán át tudnak szaladni az induláshoz készülődő gép előtt. Már csak azért is, mert ha a vezető rátenyerel a kürtre, akkor biztos a halláskárosodás.
Klotyóbaj
Indulásig volt időm mindent szépen megnézni. Rácsodálkozni a szelektív hulladékgyűjtő-edényekre, a működő légkondira és az utasoknak szóló, bliccelésről finoman lebeszélő plakátra is. Odabent minden tisztának, működőképesnek tűnt, míg el nem jutottam a WC-ig.
Ott az ajtóra tapasztott narancsszínű bárca arról tájékoztatta az utasokat, hogy a klotyóval baj van – ennek fele sem tréfa – keressenek maguknak másikat. Kár, hogy nincsen másik, mert a félbevágott vonaton mindössze egyetlen teleport-szerű helyiség van, ahol megszabadulhatunk a kínzó fonottkalácstól.
Ez a hiányosság, bár biztosan kellemetlen is lehet, engem annyira nem sokkolt, hiszen a HÉV-en sincs WC, mégis túlélik valahogy az utasok a Batthyány tér és Szentendre közötti 41 perces utat anyagcsere nélkül.
Zombi a vonaton
Miközben a fényképeket készítettem, meglepődve vettem észre, hogy még senki nem kötött belém. A biztonságiak csendben végezték a dolgukat, két civil ruhás, de a sercegő rádióról és a láncon csüngő MÁV-kulcsról könnyedén felismerhető vasutas is csak bambult ki a légkondicionált térből – ismét egy ok, hogy várjunk inkább egy Desirót a HÉV helyett – az üvegen túli hőségbe.
Aztán varázsütésre, szépen, komótosan csak bebootolt az első osztály egyik félreeső szegletében hűsölve sziesztázó jegyvizsgáló szakmunkás. Elővette azt a stílust, amitől minden utasnak az jut eszébe az ellenőrökről, kalauzokról, hogy ők a hiányzó láncszem az ember és a majom között.
Vagy inkább a majom és a homoki varánusz között. Örömömre pecsétes engedélyt tolhattam az arcába, amit elolvastatott a vonatvezetővel is, aztán elszomorodva vették tudomásul, hogy innen bizony nem fognak lehajítani.
Nem értem az ellenszenvet, hiszen egyetlen képet sem készítettem arról, hogy hány ember dekkol a vezetőállásban menet közben.
Mindegy is. A lényeg, hogy szeptember végéig az is vonatozhat egy kicsit, aki még életében nem lépte át Budapest közigazgatási határát és akinek dunsztja sincs arról mi az utasellátó, szárnyvonal és retúrjegy. Kár kihagyni.
