Budapesttől Bécsig az útvonaltervező szerint 250 kilométer a távolság, végig autópályán. Mivel a labancok csak 10 napos matricát árulnak 2190 forintért, nem lesz olcsó a határtól a fővárosig vezető nyúlfarknyi sztráda az A4-en. Budapesten az első kúton kapok osztrák vignettát, amely még nem a környezetbarát és költségkímélő e-matrica, a levonót kell felragasztani a szélvédőre.
Irány nyugat!
Kora reggel van, az M1 gyér forgalmában jut idő a múltba révedni, amikor nyomasztó érzés volt határőrt látni és még állt a Kelet- és Nyugat-Európát elválasztó vasfüggöny. Ennek része volt a Fertő-tóban egy víz alatti akadályrendszer is, nehogy az állampolgár úszva szökjön nyugatra.
A diktatúra legkeményebb éveiben még az országhatár megközelítéséhez is határsáv-engedélyre volt szükségük az utazóknak, ezért budapesti családtagjaink csak engedéllyel mehettek haza Vas megyébe rokonlátogatásra. Nehogy túl közel merészkedjenek a kapitalizmushoz.
Nyugatra eljutni kiváltság volt, ami a 80-as évektől kezdett megadatni egyre többünknek. Indultak az utak „Olaszba és Görögbe”, meg persze Bécsbe. A látnivalók, a múzeumok és a zenei élet iránti kultúrszomj mellett/helyett a bevásárlás volt a lényeg.
70 dollár 3 évre
A háromévente kiváltható 70 dollár/fős valutakeret érdekében bezsuppolták a kocsiba a nagyszülőket is, az ő devizájukkal már tellett az itthon hiánycikknek számító kávén kívül videóra és főleg mélyhűtőládára. A Gorenje-turizmussal kint elköltött pénzeken Magyarország rémisztően sokat veszített, pedig speciel hűtőládát elvileg a Lehel is gyárthatott volna többet.
De a tervutasításos rendszerben nem így mentek a dolgok. A fazékgyár terve például X tonna árura szólt. Ezt sokkal egyszerűbb ipari méretű kondérokból legyártani, mint a lakótelepi kredencben is elférő lábasokból. A sok kicsit vették volna, az otromba bödönöket nem, de kit érdekelt a piaci igény?
Megyünk tovább, de már nem tankolunk az utolsó kútnál a határ előtt
Bécs azonban már a nyugat, a demokrácia és a piacgazdaság kapuja. Generációk közös élménye befutni Westbahnhofra, és beleszagolni a szabadságba és a jólétbe. Aztán schillingre váltani a forintot még ott a pályaudvarnál, majd megízlelni a Sacher-tortát és a feketét a Sacher-kávézóban, megnézni a Schönbrunni kastélyt, a Stefansdomot vagy legalább elmerülni a Mariahilfer Strasse üzleteiben.
Örök élményem, hogy itt az áruházakban kipróbálhattuk a játékokat, amiért a kismamacipős eladók a Triálnál hátrakötötték volna a sarkunkat.
A piacgazdaság akkoriban még csak a Régiposta utcai McDonald’s képében tört át a vasfüggönyön. Ebből a fagyik öntete mihozzánk is eljutott, mert egy barátom édesapja demizsonszám cserélte borra az eperöntetet az alkoholista éjjeliőrrel.
A határ előtti utolsó kút
Régen kihagyhatatlan volt a tankolás a határ előtti utolsó benzinkúton. A magyarországi kutak sora ma egy AGIP-kúttal zárul Hegyeshalomnál, korábban mintha Tamoil lett volna.
Sokan inkább megállnak a Mol-nál pár kilométerrel előbb, de nekünk most szükségtelen tankolni. A Berlingo hatótávja 60 liter gázolajból és a 7 literes átlaggal egészen más, mint a Ladáké volt a 39 literes tankkal.
Nosztalgiázás közben elérünk a határra, 140-re állított tempomattal az átterelésekkel együtt sem kellett több hozzá másfél óránál. Hegyeshalomnál már senki sem kéri az útlevelet, de nálam ott van, hátha mégis szükség lesz rá. Megszoktam, hogy még a barátinak hívott szocialista országok is úgy őrizték határaikat, mintha tömegek akartak volna Gustav Husak Csehszlovákiájába disszidálni.
Két és fél óra, 250 km
A határtól végig a Wien-táblákat követjük. Érdekes, hogy a világ fővárosai közül a monarchia székhelyén kívül egyedül Pozsonynak adtunk saját nevet. Az egykori koronázó városhoz és országgyűlési székhelyhez talán még erősebb volt a kötődés, talán ezért.
Bécsbe reggel 8-ra futunk be, csúcsforgalomnak nyoma sincs, a város Gürtelnek hívott, dugógyanús ütőere is tökéletesen járható. A reggeli tankolás óta 2 óra 35 perc telt el, a napi számláló 253 kilométert mutat. A Westbahnhof mögött letesszük az autót, mert nagyon itt az ideje egy „echte” bécsi kávénak, mielőtt nekiállnánk felfedezni a sógorok kulturálisan és építészeti emlékekben egyaránt gazdag, hangulatos és emberléptékű fővárosát. Érdemes nekivágni!
