Mit tehet az ember, ha szabadságon van, de nem rajong a melegért és a vízparton punnyadás sem hozza lázba? Gyorsan keres valami havas hegycsúcsot. Lehetőleg valami világvégi helyen, mondjuk a Kaukázusban. A párnapos orosz-grúz háborútól durván 100 kilométer és egy hegylánc választott el minket, tankot mégsem láttunk. Legfeljebb esténként az orosz híradóban. Az utakon leggyakrabban orosz gyártmányú járgányokkal futhatunk össze, ami nem meglepő. Igénytelenek, jól bírják a gyötrődést, karbantartásukhoz, javításukhoz meg nem kellenek varázslatos műszerek, no meg persze ez a hazai.
Viszonylag sok a jobbkormányos – ki tudja honnan szerzett – öreg japán járgány, de a kínai autógyártás is megvetette már a lábát az orosz, ukrán piacon egyaránt. Még nem túl gyakran, de azért találkozni kínai modellekkel. Az igazi ászok azért továbbra is a Volga, Lada és az UAZ modelljei, persze gyakran a felismerhetetlenségig személyre szabva.
Gáz van
Tömegközlekedésre leginkább Gazella típusú kisbuszokat használnak. A gázüzemű járgány roppant olcsón üzemeltethető, hiszen a Kaukázus tövében 10-11 rubeles (kb. 70 forint) áron lehet hozzájutni ehhez az üzemanyagfajtához.
A nagyobb hatótávolság és az értékes poggyásztér megóvása érdekében a találékony, de a különféle szabványokra, biztonsági előírásokra magasról tevő helyiek sokszor a padlólemez alá, a hátsó kerék mögé szerelik fel a tartalék gáztartályokat, ahonnan cingár gumicsövön áramlik az anyag a motor felé. Rémisztő látvány.
De nemcsak a gázhoz, hanem a többi üzemanyaghoz is megfizethető áron lehet hozzájutni. Találni 76-os oktánszámú benzint is, de a modernebb autókban is használható 90 oktán körüli változatok literéért sem kell 150 forintnál többet fizetni. Kit érdekel így a 15-20 literes fogyasztás?
Van, de nem látszik
Balesetet egyet sem láttunk, de ez nem jelenti azt, hogy itt minden rózsaszín lenne. Akadnak szerencsétlenségek szép számmal, ami nemcsak a járművek rozzant állapotának és a sokszor középkorinál is siralmasabb útviszonyoknak tudható be, hanem a sofőrök is gyakran ludasak a rossz statisztikáért.
Annak ellenére, hogy az utak mellett rengeteg a rendőr és a katonai ellenőrzőpontok sem ritkák, akár alig tizenéves sofőrrel is összehozhat a sors, de láttunk az olimpián jól szerepelt honfitársa ünneplésébe belefáradt helyit is, aki kellemes vodkaszagot húzott maga után, miközben kikászálódott ütött-kopott Volgájából.
Ott tartózkodásunk közönségdíjas sofőrje egybehangzóan az egyik bérelt kisbusz vezetője lett. Ő gyalog bottal járt – tartottunk tőle, hogy vezetés közben sem fél segédeszközt használni – de autóval inkább a száguldás volt a kenyere. Az első sorban rettegő társunk szerint a jobb lábát egy pillanatra sem vette el a tövig taposott gázpedálról, minden mást a bal lábával oldott meg. Közben ment a telefonálás, zeneválogatás, és a tehenek kerülgetése. Jó hír, hogy még élünk.
Sötétség
Az ablakfóliázásnak nagy divatja van errefelé, itt az első szélvédő sem tabu, arra is vadul tapasztják a sötét anyagot. Sejtésünk sincs, milyen lehet errefelé egy műszaki vizsga, de gond nélkül, – esetleg némi kenőanyaggal lendítve a procedúra gördülékenységét – suhannak át, nemcsak az agyonfóliázott 7-es BMW-k, de az ütött-kopott Zsigulik is.
Kenőpénz, baksis, vagy büntetés fizetésére – nevezzük akárhogy – mindenféleképpen készüljünk fel, ha kelet felé tartunk. Az utak mellett rendőrök riogatják az autóst, de akár a komikus méretű tányérsapkában pompázó ukrán határőr korábban „véletlenül” félreütött pecsétje is egyszer sokba kerülhet.
Jó dolog viszont, hogy lehet alkudni. Mi száz euróról indultunk, de végül hősünk beérte ennek a felével is. Azt, hogy az ország másik felén dolgozó, direkt hibázó kollégájának szintén rossz pecséttel, vagy másként hálálta-e meg a plusz bevételt, nem tudtuk meg.
Lapozás után jönnek az aszfaltbetyár tehenek, és lesz kép a hülyebiztos vasúti átjáróról is
Csak tank nincs
Az orosz-grúz határsávba érve gyakran állig felfegyverzett katonák állítanak meg egy-egy ellenőrzőpontnál, a papírjaink iránt érdeklődve. Ők nem szednek pénzt, nem piszkálják a turistát feleslegesen, csak szimplán hülye érzés akkora fegyverek csövébe nézni, amivel ha kell, akár egy mozdonyt is át lehet lőni. Hosszában.
A katonák vicces népek, a megszeppent utazó betojatására alaposan rá is játszanak, az ellenőrzőpont környékét korábban sikeresen kilyuggatott, egyedi autóroncsokkal teszik lakájosabbá. Igazán hangulatos, meg talán a feng shui szerint is jó, de nekünk nem lett tőle felhőtlen jókedvünk.
Lassan, de biztosan
Utunk során néhány útépítést, építkezést is láttunk. A munkamorál nagyjából az itthonira hasonlít, többen nézik azt, ahogy néhány, a hierarchia alján álló munkás hősiesnek tetsző küzdelmet vív az építőanyaggal, szerszámokkal. Nem sokat adnak a munkavédelemre sem, az egyik hídépítésnél bemutatott lerakodás látványától – húszméteres betonelemmel szenvedtek – minden épeszű ember rosszul lett volna. Komolyan csodálkozunk rajta, hogy az összes munkás életben maradt a nap végéig.
Az utak minősége a meglepően jó és a botrányos közötti skálán váltakozik, meglehetősen rövid szakaszokon. Belefutottunk egy igazi, helyi útfelújításba is. A menet nem volt túl bonyolult, az egyetlen, kerülőút nélküli főutat mindenféle aggodalom nélkül teljes szélességében lezárták, majd muzeális gépekkel nekiláttak, hogy a régi aszfaltra újat húzzanak.
Semmi cécó, jönnek a Kamazok az alapanyaggal, utána az aszfaltozógép, majd egy kivénhedt úthenger. Az autósok pedig egy darabig szomorúan állnak a friss aszfaltcsík két végén, majd amikor a melósok másra figyelnek, szívbaj nélkül ráhajtanak a friss, még forró burkolatra. Volt, akit az úthenger kergetett vissza a starthoz, de előbb utóbb valahogy mindenki átsurrant és az út is megmaradt..
Állatok az úton
A tehenek – a kaukázusi kefir egyik nélkülözhetetlen hozzávalója – valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szeretnek az út közepén kérődzni. Békés jószágok, nyugodtan tűrik, amikor az életükért aggódó turistákkal megtömött busz, az orruktól csupán arasznyira húz el.
Mindezt persze az út baloldalán, a megengedett sebességhatárt bőven túllépve. Az úton ennek ellenére összesen egyetlen halott tehenet láttunk a három hét alatt, azzal is – szegény Szabó Rozáliához hasonlóan -, a villám végzett, nem pedig fékhibás Kamaz, vagy más sebes jármű.
Csigavonat
A Kaukázus lábáig tartó utazás nagy részét vonaton tettük meg. Gyerekkoromban a pályaudvaron a hálókocsikat nézve mindig sokat álmodoztam róla, hogy mennyire nagyszerű lenne hasonlóval elutazni a világ végére. Már másként látom. Cseppet sem jó három napig egy nyüves vonaton aszalódni, de az élet egyéb dolgaihoz hasonlóan, egyszer ezt is ki kell próbálni.
Azt, hogy négy férfiember, gigantikus hátizsákokkal, sátrakkal bajosan fér el a kutyaólnyi kabinban, azt meg lehet szokni, de a sajátos, csak menet közben működő légkondi tartogatott kemény perceket a nyithatatlan ablakokkal ellátott vagonok belsejében.
De meg kell említeni azt is, hogy a határon átlépve a vonatok elkezdenek pontossá válni, az állomások, kocsik pedig tiszták. Utóbbiaknál ez nem is nehéz, mert minden hálókocsihoz kétfős személyzet is tartozik. Ők tartják tisztán a wc-ket, gondoskodnak papírról, szappanról és a tiszta ágyneműt is osztanak induláskor. Emellett kávét, teát lehet tőlük venni, és van mikró, hűtő is a kocsikban.
A hosszabb megállóknál a teljes szellemi leépülés elkerülésére érdemes néha leszállni a vonatról. Emellett néha ételt, italt is kell venni, amire tőlünk keletre ezer lehetőség nyílik. Kemény világ ez, itt az utasellátó jellegű rablószendviccsel nem sokáig maradna életben az árus. Helyette friss, még forró, hússal töltött tésztával, krumplis lángossal, vagy éppen szárított hal, hideg sör menüvel lehettünk gazdagabbak az állomások peronján. De legközelebb biztosan repülővel megyünk.
