Egy: a KRESZ egyik legaljasabb szabálya a kötelező tiszteletadás a vasúti átjáróknak – lakott területen belül harminccal, azon kívül negyvennel. Ha jól belátható az átjáró, működő fénysorompó, sorompó védi, általában felesleges ennyire lassítani. Ha pedig takarásból támadnak a vonatok, a kötelező lassítás kvázi mentesíti a sofőrt a sínpár figyelmes megközelítése alól. Különösen utálatos a kényszerű lassítás, ha az ominózus vasúti átjáróban évente egy-két vonat halad át – ha áthalad valaha is ott vonat egyáltalán.

Kettő: Magyarországon az utazó számára szinte minden település ugyanúgy kezdődik, ha autóval közelíti meg. Városhatár-tábla a mező közepén, aztán még kilométerhosszan sehol egy ház, egy iskola, egy buszmegálló, csak a kötelező ötvenes vánszorgás.

Három: a magyar mobil traffipaxok mintha következetesen hülye helyeken dolgoznának. Számos olyan baleseti gócpont akad az országban, ahol ha nem is minden nap, de szinte minden héten történik súlyos baleset gyorshajtás miatt. Ehhez képest a lézerrel, radarral felfegyverkezett rendőrök általában ott mérnek, ahol nincs is közlekedési veszélyhelyzet. Sőt. Gyakran épp jól belátható, nyílt szakaszokra látszólag értelmetlenül vonatkozó sebességkorlátozásoknak próbálnak érvényt szerezni.

Vasárnap ez a három dolog összefutott az életemben. Egy Fejér megyei kisvárosban, Móron van egy sportkomplexum, benne egy tanuszoda: ide hordja szegény feleségem rendszeresen négy és féléves nagyobbik lányunkat, miközben vigyáz bő másfél éves kisebbik lányunkra is. Most úgy alakult, hogy nekem kellett helyettesítenem. Ebben a téli időszakban egy ilyen autóztatásos, öltöztetéses menet egy darab felnőttnek két darab eleven, izgága poronttyal elég kimerítő móka. Mire mindkét álomszép kis sátánfajzat a gyerekülésbe került, és elindulhattunk végre haza, már nem voltam egészen friss.

És akkor ott az a rohadt traffi, a 81-es felé kivezető úton, rozsdálló sínek, egy soha nem használt vasúti átjáró előtt, a városhatár-tábla előtt ötven méterre. Nem futottam bele, eleve nem is mentem túl gyorsan, nem volt gond lelassítani a kék-fehér Octavia előtt a kötelező harmincra, de valami egyszerre csak elpattant bennem.

Az átjáró után megfordultam, visszamentem, megint megfordultam, és – kínosan ügyelve a szabályos megállásra – leparkoltam a mérőautó előtt. Kiszálltam, elindultam feléjük, hogy megtudakoljam: tényleg nincs-e ennél jobb dolguk, és ha nincs, ki adta nekik azt a szép feladatot, hogy ezt az isten háta mögötti átjárót őrizzék.

Mire odaértem Skodához, az egyik rendőr is kiszállt…
– Jó napot kívánok, Rácz Tamás vagyok, a vezess.hu magazin újságírója, és azt szeretném megtudakolni, milyen gyakran jár vonat ebben az átjáróban, hogy ilyen fontos biztosítani.
– Legyen szíves parkoljon arrébb az autójával, így útban van a műszernek, ugyanis épp sebességet mérünk.
– Tudom, épp azért álltam meg, mert láttam, hogy mérnek, gondoltam, megkérdezem, miért pont itt.

Ekkor kipattant a másik rendőr is, szép nagydarab ember, meg is dermedtem kissé, ahogy gyors léptekkel begyalogolt az intim szférámba; hajaj, mondom, lehet, hogy elkapkodtam ezt az akciót. De nem jött se bilincs, se pofon, csak a kérdés, hogy mi a nevem, hol dolgozom, mert bizony ezek után bejelentik, hogy akadályoztam a rendőri munkát. Mert hát most vallottam be, hogy azért álltam meg előttük, mert láttam, hogy mérnek.

Rendőrrel és nővel nem vitatkozunk: mondtam az adatokat, ők pedig felírták, amit fel kellett írniuk. Utána azért kicsit beszélgettünk. Elmeséltem, hogy autós magazint szerkesztek, ha valakinek, hát nekem meg kell kérdeznem, miért pocsékolja a hatóság az adófizetők pénzét, az amúgy is csekély rendőri kapacitást arra, hogy ott mér, ahol ennek semmi értelme.

A végén már olyannyira megértettük egymást, hogy az egyik rendőr bólogatva mesélte, bizony az ő falujában is (nem a móri állomány tagja, csak ideiglenesen vezényelték ide) számos értelmetlenül kihelyezett harmincas, sőt, képzeljem, ötös(!) tábla van. Azokkal sem ért egyet, és hát valóban, itt se gyakran jár vonat (mennyi, kérdem, évi egy-kettő, az is nyáron? Hát, khm, igen), de attól még a tábla kint van, a szabály pedig szabály.

És különben is, tök rendesek, mert nem a kifelé, hanem a Mór táblán túlról befelé jövő forgalmat nézik. Tehát a műszer nem harmincra, de még csak nem is negyvenre, sőt: nem is negyvenötre van állítva, csak azokat fotózzák, aki 55 km/h feletti sebességgel futja az ámokot. És az előbb volt egy 92-es találatuk is! Hát, ismertem el, az tényleg nagyon helytelen, így, több tucat méterre a városhatár-táblától, kint a mezőn, pont a vonatok által gyakorlatilag soha nem látogatott síneken.

Objektív felelősség
Szerencsére a 92-esnek sem valószínű, hogy elvennék a jogsiját. Hiszen ez az objektív felelősségnek csúfolt új rendszer pont a felelősséggel nem törődik. A közigazgatási eljárás nem is vizsgálja, ki száguldozott, ki az, aki esetleg tényleg annyira felelőtlen, hogy ki kéne vonni a forgalomból. A lényeg, hogy a lefotózott autó tulajdonosa fizesse be a bírságot. Ha ez megvan, a sofőr bátran száguldozhat tovább: a személyes felelősség, mások veszélyeztetése immár fel sem merül egy ilyen esetben. A jogsit gyakorlatilag immár attól se kéri el a hatóság, aki kétszázzal dobbant ezen a móri sínpáron a traffi szeme láttára. Csak a pénzt. Objektív felelősség, na persze.

A rendőrök azt mondták, a móri rendőrkapitányt keressem, ha azzal a személlyel akarok beszélni, aki elrendelte, hogy pont ezt a helyet kell védeni a gyorshajtóktól a valóban veszélyes baleseti gócpontok helyett. Mellesleg, mint mondták, aznap mértek olyan helyeken is. Tudom, mondtam: amikor befelé jöttem Mórra, láttam is őket kint a 81-esen, egy olyan 60-as táblánál, ami egy valóban elég rázós kereszteződést véd, ahol már magam is többször láttam karambolt. Csak hát ott ugye nem is álltam meg kérdőre vonni őket.

Levél a kapitánynak
Természetesen élménybeszámolóm publikálása előtt megkérdeztem a móri kapitány véleményét is. Csak hát sajnos telefonon nem tudtam elérni, e-mailemre pedig egyelőre nem jött válasz. Sebaj, a levelet is közzétesszük itt, a cikk linkjét pedig elküldjük a kapitányság címére – a hivatalos válaszokra tényleg kíváncsiak vagyunk!

Tisztelt Kapitány Úr!

A vezess.hu autós magazin főszerkesztője vagyok, Fejér megyében lakom, gyakran járok Móron autóval. Részint személyes okokból, részint munkakörömből fakadóan rendkívül idegesít és foglalkoztat, ha azt tapasztalom, hogy az amúgy is szűkös rendőri kapacitás értelmetlen, a közlekedők frusztrálásán és immár nagyon durva összegű megbírságolásán kívül semmilyen célt nem szolgáló látszatmunkára fordítódik. Egy újabb ilyen tapasztalat után keresem most Önt.

Vasárnap délután fél négy-négy körül beszélgetésbe elegyedtem Mór határában két kollégájával, akik éppen sebességet mértek Mór határában. A 81-es útról Fehérvár felől érkezőket mérték, egy vonatok által láthatóan szinte soha nem használt, biztosítás nélküli vasúti átjáróban. Azt mondták, Ön az a személy, aki számukra kijelöli a sebességmérési pontokat. Ezért fordultam Önhöz kérdéseimmel:

– az ominózus helyszín valóban annyira frekventált baleseti gócpont, hogy érdemes itt mérni a gyakorlatilag sosem használt átjárón áthaladó autósok sebességét? Ön szerint havi szinten hány baleset akadályozható meg ezzel?
– szándékos-e, hogy pont egy ilyen bonyolult, többszörös korlátozással megáldott (lakott terület tábla befelé az átjáró elé esik), a KRESZ által is bizonytalanul körülírt szabályozású ponton mérnek?
– nem volna-e etikusabb az érintett úton beljebb, Mór centrumához közelebb sebességet mérni, ahol házak is vannak, meg gyalogosforgalom, gyerekek; tehát ahol valós veszélyt jelent a gyorshajtás? Vagy épp kijjebb maradni, a 81-esen, ahol tapasztalatom szerint heti gyakorisággal fordul elő baleset gyorshajtás miatt? (A rendőrök el is mondták, hogy vasárnap délután épp onnan jöttek be. Miért?)
– Ön személy szerint lelassít-e kifelé harminc, befelé negyven (vagy harminc, nem egyértelmű ugye) km/h-ra ebben az átjáróban?

Segítőkészségét előre is köszönöm, üdv:

Rácz Tamás
vezess.hu
főszerkesztő