Horváth Zsolt, hírszerkesztő – Piko-modellvasút
Mivel az E30-es Evolution II-es BMW-ről még nem tettem le, egy bizonyos villanyvonat az a tárgy, amire hiába vágytam életemben. Kisfiúként a vasútmodell számomra is nagy varázslat volt, a család mindent meg is tett, hogy nekem is lehessen. Bár családi házban éltünk, szüleim sokallták a H0-ás (1:87) méretarányú villanyvonat térigényét, ezért egy kevesebb helyet foglaló TT Bahnen-készletet csomagoltak be.
A TT is a szőrös mellű atlétanők őshazájából, az egykori Kelet-Németországból érkezett. Jól működött, igényesen kivitelezték, de számomra egyszerűen túl kicsi volt. 1:120-as méretarányban a hegyeket elvontató dízel-elektromos mozdonyok is apróbbnak tűntek a régi, még rendes papírcsomagolású Túró Rudinál. Innentől kényszervágányon voltam, mert egy H0 Piko-szett ezek után fel sem merült, és persze az alapkészletet sem hagyhattam kárba veszni, ezért a TT-t fejlesztettem állomásokkal és minden egyébbel.
Nagy Dénes, projekt menedzser – Képmagnó
Általános iskola első osztályába jártam, amikor a szüleim kiszakítottak a lakótelep varázslatos közegéből. Ennek köszönhetően a beteljesületlen meglepetéseket akár reggelig is sorolhatnám.
Kezdjük ott, hogy a költözés előtt két héttel kötötték be a kábeltévét a lépcsőházba, így később mindig nyálcsorgatva hallgattam az osztálytársak beszámolóit Power kapitány és a prohéten, szateggyen futó egyéb übergagyi sorozathősök kalandjairól.
Most sem sokkal jobb a helyzet, mert tévé ugyan van mindenféle, de internetből csak a legócskább, egy megabites jut ide, és erre is évekig vártunk.
A legfájóbb pont a videó nélkülözése volt, pedig a testvéremmel évekig könyörögtünk.
De szüleink, a családi ház véget nem érő építésére hivatkozva, minden alkalommal levették a napirendről a beszerzési javaslatainkat (például, ráülünk, amikor áthozzuk a határon, vagy elég egy olyan is, ami csak sima lejátszós…).
Később az elfojtott vágyakozás csúnyán visszavágott. Amikor meglett a hőn áhított videó, mértéktelenül fogyasztottam és megszállott gyűjtő lettem. Minden karácsonyra üres, kettőnegyvenes TDK volt a meglepi. Videokazetta-automatából, amibe szigorúan csak húszasokat lehetett bedobni, háromszázért vettem a filmeket.
A kölcsönző folyton becsődölt, pedig onnan volt az alábeszélős kickboxer Tompóval, a rongyosra nézett Terminátor 2. Kitört pöcök, nehogy letöröljük. Ha mégis, akkor cellux. Négyfejes, kétfejes, lejátszós-felvevős, sztereó, fejtisztítós. Csupa letűnt fogalom.
Rácz Tamás, főszerkesztő – Rádió-távirányítású autó
Normális fiúgyermekként természetesen már egész kicsiny koromban távirányítós autót szerettem volna. Van valami homályos korai emlékem egy narancsszín, kábellel irányítható autóról, ami alighanem maga a legendás DeTomaso Mangusta. Aztán hogy ezt csak egy játékboltban tologattam a pórázon egy rövid próba erejéig, vagy valóban megvolt nekem, csak tönkrement és kidobtuk, senki nem tudja. Én nem emlékszem tisztán, felmenőim pedig ugyan mit bánják, hogy milyen autóval játszottam lárvakoromban: négy kereke volt, az biztos.
Keserű, de a jelek szerint simán túlélhető csalódásokkal folytatjuk
Az első rádiós cucc Líbiából érkezett, keresztszüleim hozták, akik kint dolgoztak Kadhafi többé-kevésbé baráti országában. Sosem szerettem igazán, ugyanis a ?80-as évek elején, nyolc-tízévesen még nem tudtam értékelni a fura farú első szériás Mazda RX7-es különleges szépségét. Szerintem csúnya volt, hamar tönkre is tettem: kitört a kereke.
Már biztosan elmúltam tíz, amikor kifejezetten vágyni kezdtem távirányítású autóra. Ekkor viszont a Jézuska követett el jóvátehetetlen hibát. OIyan Lamborghini Countach-t hozott, amely előre csak egyenesen, hátra viszont csak balra kanyarodva volt képes menni. A távirányítón csak egy gomb volt, az első kerekek pedig nem is forogtak, hiszen a hátsó hajtott tengely mellett csupán egy ívelt pályán mozgó segédkerékre támaszkodott a kasztni.
Ettől a fertelmes csalástól annyira megundorodtam, hogy egész mostanáig nem foglalkoztatott a távirányítású autók kérdése. Most viszont, hogy a nagyobbik lányom elmúlt négy, azt hiszem, újra előveszem a témát. És, ha idén még nem is, jövőre meghozatom neki a Jézuskával azt a kerekenként rugózott, összkerékhajtású, többtízezres csodát, amire vágyomik.
Sármány Erika, az újautó-adatbázis gondozója – Duplo-vonat
A magam részéről még a szőkefürtös ovis lét első napján szerelembe estem egy Duplo-márkájú gőzmozdonnyal. Emlékeim szerint sokáig sírva tettem vissza minden egyes alkalommal a polcra, amikor megláttam az ajtóban azon aktuális szülőmet, aki aznapi hazatranszportálásomról gondoskodott.
Akkoriban egyetlen hely volt számomra ismeretes az országban, ahol vásárlásra ajánlották ezt a formára öntött műanyag darabot: a fonyódi dollárbolt. Megvásárlása ugyan nem lett volna lehetetlen, egyenes ági feljebbvalóim – saját későbbi bevallásuk szerint is – megmagyarázhatatlan módon ragaszkodtak az akkori valutakeret érintetlenségéhez. Hátha egyszer szükség lesz rá…
Így a mozdony évekig ott volt a kirakatban, a doboza évről évre egyre fakóbb lett, ahogy szívta a nap. Egészen addig, amíg be nem ütött a rendszerváltozás és el nem bontották a pavilont. Később – szerintem már csak a megszokás miatti ragaszkodásból meg egy korábban magamnak tett fogadalom miatt – az első fizetésemből szerettem volna venni egyet, de addigra már réges-rég kivonták a forgalomból. Szüleim pedig azóta sem hagyták el az országot…
Szörényi András, újságíró – Lábbal hajtós gokart
Mindig összeteszem a kezem, amiért ilyen boldog gyermekkor adatott meg nekem, de egy vágyálmomat erősen elbuktam. A mindenvivő meglepetés egy lábbal hajtós gokart lett volna, ami számomra a legközelebb állt az igazi autóhoz.
Már óvodás koromban is vágytam rá, de a szüleim ellenezték: túl drága és hamar kinőném. Általános iskolásként ezért egyedül fogtam neki a megvalósításnak. Alig vártam a családi ünnepeket, mert ilyenkor szénsavas üdítő is került az asztalra. Mit bántam én, hogy hány tenyeret nyír szét a csavaros zár! A betétdíjat megtarthattam, emellé évekig kuporgattam a zsebpénzemet.
OTTO- és Quelle-katalógusokban csodáltam a gokartokat, és elkámpicsorodva számolgattam. Mivel a német márka 11, aztán 15, majd 26 forintot ért, az üvegvisszaváltással sosem értem utol a forintgyengülést és az inflációt.
Gokart híján a lábbal hajtós szovjet Moszkvicsot strapáltam és tuningoltam házilag, hogy elbírjon. Egy idő után már így is csak a csomagtartóra ülve szaggathattam lefelé vele a lejtőn. Szegény, ki is adta a páráját.
Amikorra a pubertáskor hajnalán összeállt a pénz, be kellett látnom, hogy most már tényleg túl nagy vagyok, és a lányok különben is izgalmasabbak. Az élet később bőven kárpótolt, mert nyolc évvel ezelőtt felvettek a vezesshez autós újságírónak.
Minden kedves olvasónknak boldog karácsonyt kívánunk!