Úgysem történhet semmi
Én például pont így gondoltam még a múlt hét előtt
Általában vagyok olyan szentimentális, hogy könnybe lábadt szemmel emlékezzem gyermekkorom kalandos autós útjaira. Hej, milyen jó is volt pitypangkoszorút fonni valahol a Körösök vidékén kis húgommal és anyukámmal, miközben apukám kétségbeesetten rótta Mittudoménfalva utcáit: ki tudna segíteni vasárnap délután megjavítani a nagyapámtól kölcsönzött narancsszínű 120-as Skoda legalább egyik kidurrant kerekét. Két pótkerék ugyanis nem volt nálunk, dupla defektre még ő sem számított.
Azóta eltelt pár évtized, immár én vagyok az apuka. Nagyobbik lányom (négy és fél) még biztos meséli majd az ő gyerekeinek, ami most szilveszterkor történt. Merthogy lerohadtunk, le bizony. De még hogy! Ezt a kis történetet érdemes elolvasni mindenkinek, aki abban a hitben ringatja magát, hogy ha van új autója, assistance-szal, és még a mobilja is fel van töltve, akkor nem kell felkészülnie egy pár órás belföldi útra, melynek java része sztrádára esik – úgysem történhet semmi. Én például pont így gondoltam még a múlt hét előtt.
Lefullad
Idén Tiszadobon szilvesztereztünk. A családból, a családtagok baráti köréből összejött úgy húsz-harminc ember, kivettünk egy komplett fogadót, és dumáltunk, ettünk, kirándultunk, pálinkáztunk, pókereztünk, boroztunk, röhögtünk, söröztünk, fürdőztünk három nap, három éjszakán át.
Induláskor aztán valahogy utoljára maradtunk, több mint egy órával a legutolsó távozó után köszöntünk el a fogadóstól. A kocsi (második éves, kissé ütött-kopott, néhol pecsétes, örökölt Ford Mondeo, kétliteres dízel 115 lóval, hát most megtudták: ez jár a vezess.hu főszerkesztőjének) pár percet melegedett előtte a parkolóban. Mire beszálltunk már langyosat fújtak a szellőzők. Elindultunk, egyes, kettes, kifordulunk a főútra, hármas, már vagy ötszáz méterre is eltávolodtunk a panziótól – amikor minden előjel nélkül leállt a motor.
Nem indul
Azóta tudom: EGR szelep eltört, 2-es porlasztó szétkopott
Mi a jó franc??? Még gurulunk, nyomom ki a kuplungot, tekerem a kulcsot: a motor beröffen, de a főtengely fordulatszáma a hatszázat sem éri el percenként, mindjárt le is áll. Újra megpróbálom, ugyanez. A kocsi lassan kigurul, megáll, az út közepén, naná. Indítgatom, de nem történik semmi, és én már érzem, hogy nem is fog.
Amíg még van egy kis szufla az akkuban, az indítómotorral kicibálom szegény kocsit az út szélére; itt már talán a jeges aszfalton sem fog belénk csúszni semmi. És kezdek gondolkodni: mi legyen?
Murphy csúcsra jár
Itt vagyunk BAZ-ban, remek környék. Olaszliszka, Kesznyéten szinte látótávolságban. A mozgásképtelen kocsi telepakolva, a ruhák mellett kamera, laptop, ami kell, nálam meg összesen egy nyolc centi pengehosszúságot el nem érő díszbicska van – más ugye nem is nagyon lehetne. Jaj.
Mínusz öt fok, már megy le a nap. Kaja ugyan van, de a két kisgyerekkel tutira nem fogok órákat ülni a jéghideg kocsiban. Szilveszter utáni hétvége; nem sok esélyt látok arra, hogy a faluban találok egy nyitva tartó fűtött helyet, ahova beülhetünk. Debreceni (75 km) rokonaim már nagyjából meg is érkeztek Pestre. Jó, én is ott nőttem fel, ismerek ott még sok embert, vannak barátaim, de hát mit kérjek tőlük? Eleve kötelem sincs, de még ha lenne is, ki húzna el háromszáz kilométerre haza minket?
Alakul a megoldás
Hívom az assistance-t: a Ford honlapján megadott kék számokon senki nem felel. A céges flottaüzemeltetőt sem tudom elérni. Privát autómentőt, szervizt nekiállhatnék kerestetni a különleges tudakozóval, ki is várnám, amíg lesz valami a kocsival, de mihez kezdek addig a családdal? Ajjaj.
És jön az ötlet: hátha az Autóklub a Ford assistance-a! Sok importőr velük szerződik. Felhívom a segélyszolgálatot (188), fel is veszik – és tényleg. Innen már csak egy dobása van Murphynek, igaz azt meg is lépi becsületesen: a Mondeo alvázszáma nincs benne a fordos garanciarendszerben. Nyilván külföldön vették. De engem már nem érdekel, lesz-e valami szörnyű számla a móka végén, és rám verik-e vajon: elgurítom a hógolyót. Mentsenek meg minket bármi áron, mondom a telefonba.
A Sárga Angyal se tud lelket fúni belé
A családot egyelőre a kocsiban hagyom, én meg visszakocogok segítségért a panzióba. Közben telefonálgatunk az Autóklubbal: egy órán belül kijön a Sárga Angyal, aztán meg majd meglátjuk.
Szerencsére még ott a fogadós. A fűtést már kikapcsolták, de még soká hűl ki teljesen a ház. Menjünk vissza, persze, mondja a drága jó ember; nyit nekünk egy szobát, melegíthetünk ennivalót, főzhetünk teát. Ha gondolom, a kocsit is szívesen visszavontatja az udvarba.
Ez utóbbi ajánlatot köszönettel visszautasítom; egyrészt a szervizes is könnyebben megtalálja a kocsit az úton, másrészt a vonószem mai módi szerint a csomagtartó alján, a pótkerék, esetünkben még pár bőrönd és ömlesztett miszar alatt bujkál. A hétszázezer (!) kilométert futott Swift szedán jött, szemlátomást kiröhögte a lerohadt új kocsit, elvitte a családot a biztonságba – én meg maradtam a hidegben, a mozgásképtelen Mondeóban.
Hát bizony hideg van, nyilván bedermedt a gázolaj, mondja a szaki. Na de, mondom én, az hogy lehet, hogy egy dízel Passat meg egy dízel BMW már haza is ért innen, az egyik Pécs mellé, a másik Szegedre, és csak én állok itt? Hát akkor is, az lesz az. EVO, vagy alpesi, vagy egyéb csodadízelt kellett volna tankolni, az nem dermed meg. Persze tudja, cégautóba kártyára általában nem engedik az ilyesmit; mellesleg nekik se. Ő külön dermedésgátlót vesz számlára rendszeresen, azzal eteti a Doblót, nem is szokott megállni.
Megtartom magamnak a véleményem, miszerint ez hülyeség: mínusz tíz fok se volt, márpedig az összes kútnál legalább -17, -20 fokig tutira állítják telente a gázolajakat. Mindenesetre a Mondeo továbbra sem indul. A mester nekiáll szervezni. Nyíregyházáról intéz egy velük szerződött trélert, az hoz egy csereautót. Nagyot hozzon, súgom neki: a két gyerekülés meg a tonna cucc nem fér be egy Fiestába.
Jön a megmentő Opel
Nagyot hoznak. Egy kilencüléses Vivaro busz érkezik a tréleren; Fortuna nyilván úgy döntött, mára eleget szórakozott velünk. Átpakolok, segítek a tréleresnek felhúzni a Fordot, megbeszéljük, hétfőn mikor keres ki kit. Elköszönünk, indulok a családért.
Epilógus és tanulságok
A Mondeo máig pihen. Természetesen nem a gázolaj volt a hibás. A befagyott, majd eltört EGR-szelepet már pótolták, de a diagnosztika azt is feltárta, hogy a nagynyomású üzemanyagrendszerben is van egy időzített bomba.
| Az EGR-szelep |
| Az EGR (Exhaust Gas Recirculation, kipufogógáz-újrakeringtető) szelepet környezetvédelmi okokból építik be gyakorlatilag minden modern motorba. A kipufogógáz egy részének visszavezetésével csökkenthető a nitrogén-oxidok emissziója. Csakhogy ez a szelep hajlamos elkoszosodni, netán lefagyni, tönkremenni. A motor működne nélküle, de ha a vezérlőelektronika hibás jelet kap tőle, akár – mint tapasztaltam – le is tilthatja az egész miskulanciát. |
Valahonnan gázolaj jut a motorolajba, folyamatosan hígítva azt – hogy porlasztócsúcsot kell-e cserélni párezerért, netán az egész közös nyomócsöves rendszert pár százezerért, még nem tudni. Mindenesetre újabb köbméter beton került régi elvem köré: én ugyan modern common-rail dízelt saját pénzből, használtan a nevemre a büdös életben nem fogok venni, az biztos.
Fizetnem szerencsére nem kell semmit; hogy pontosan hogy intézi a dolgokat egymás közt kiadóvállalatunk, az Autóklub, meg a Ford, nem tudom, és nem is igazán érdekel. Az érdekel, hogy ezentúl sokkal tudatosabban készüljek fel, bármennyire is új autóval kell elindulnom valahová. Főleg télen.
Mindig legyen az embernél meleg ruha, legyen a kocsiban egy pléd, legyen mindig fél felett a tank; én már tudom, ezek az alapszabályok nem csak a 120-as Skoda mellett voltak érvényesek. Akármilyen új, akármilyen megbízható is az a kocsi, akármilyen masszív segélyszolgálati rendszer védi a júzert, azért az ördög szeme még ma is mindig karikás. Mert ugye ő soha nem alszik.
