Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az autós újságírók ritkán járnak nyaralni, telelni saját autóval. Emiatt mégsem szép dolog minket utálni, hiszen mi sem irigykedünk a hentesre, aki a legjobb húsokat viszi haza, a derék dolgozóra, aki az elektromos műveknél fillérekért kap áramot, vagy a BKV-sok ingyen családi bérletére sem. Ilyen világban élünk, minden szakmának megvan a maga potyája. Fogjuk ezt fel úgy, mint munkaköri juttatás.
Nemcsak a szintet kell ellenőrizni, hanem pár évente teljesen le kell cserélni
Aránylag könnyen lehet tesztautót szerezni a szabadság idejére, így a célnak megfelelő járgánnyal lehet nekivágni a síelésnek, autóvásárlásnak, miazmásnak. Tapasztalatszerzés szempontjából sem rosszak a hasonló utak, hiszen ilyenkor az átlagos teszthétnél jóval többet ül az ember a tesztautóban, kipróbálhatja az autó kényelmét, fogyasztását hosszú távon, és kiderülnek olyan apróságok is, amelyek csak huzamosabb használat mellett jönnek elő.
Mi azonban az autótolvajok és más csirkefogók melegágyába, a Balkánra készültünk, ezért nehezen tudtam elképzelni azt, hogy a „kéne egy termetes autó, amely bő egy hétig lenne felügyelet nélkül letámasztva Bulgáriában, egy elhagyott parkolóban” kezdetű beszélgetés bármely importőrt lázba hozott volna. Így inkább szétnéztünk a résztvevők háza táján, miféle járgányokkal tudnánk önerőből megoldani az utazást.
Eleinte csupán egy Astra volt a listánkon, de az öten egy autóval, temérdek cuccal egy légtérben, ezer kilométeren keresztül senyvedés határozottan önpusztító vállalkozásnak tűnt. Szerencsénkre akadt újabb jelentkező a túrára, így muszáj volt még egy autót szereznünk. Egy Suzuki Swiftet. Hurrá, két magyar gyártású járgánnyal vághatunk neki a Balkánnak.
A résztvevők
De nézzük, mikkel indulunk a bő ezer kilométeres útra. Az Astra 1993-as születésű, 1,6-os benzines jószág. Piaci értéke az elmúlt években egyre jobban konvergált a jelentéktelen felé, többek között a kilométerórában virító háromszázezernél is nagyobb számnak, illetve a masszív használatnak köszönhetően. Ennek ellenére motorikusan semmi baja a járgánynak, indul, szalad, leáll, úgy ahogy írva vagyon.
Karosszériája sajnos már több sebből vérzik, rozsda marta, nem ragyog. Sőt, itt-ott már javították is, nem éppen a szépségre koncentrálva. A kalandos utazásról, rossz bal hátsó lengéscsillapító, hitványra gyengült fékek, lerobbant szellőztetőmotor, a belső világítás teljes hiánya, beragadó csomagtartóajtó és szinte teljesen megvakult foncsorú fényszórók gondoskodtak. Indulás előtt még félliternyi fékfolyadékkal, egy flakonnyi fagyállóval és némi, az ablakra olajos csíkokat varázsló szélvédőmosóval tettük biztonságosabbá a kocsit.
A Suzuki ennél jóval megbízhatóbb műszaki tartalommal és extraszámba menő kalaptartóval kényeztette a fedélzetén utazókat, így róla nem is érdemes többet írni, legfeljebb annyit, hogy öt liter alatti átlagfogyasztással beérte, míg az Astra 6,5 litert kért száz kilométerenként.
Miért pont Bulgária?
A válasz egyszerű, mert szép nagy, 2-3000 méter körüli hegyeik vannak. A Wikipedia szerint a Pirin – elnevezése a Perun szóból ered, ami a szláv mitológia leghatalmasabb istenének neve – erős alpesi karakterű magashegység Bulgáriában, Blagoevgrad megye területén, amely egy kis részben átnyúlik Észak-Görögországba is. Hozzávetőleg 40 km hosszan nyúlik északnyugat-délkeleti irányban. Főként kristályos mészkő, gránit és pala alkotja, de mi ebből a mellig érő porhó miatt nem sokat láttunk.
Hóban, metsző hidegben, gyakran meredek, törpefenyővel benőtt hegyoldalakon, vagy lavinaveszélyben gyalogolni felfelé nem éppen szórakoztató dolog, de nem mehet mindenki a Karib tengerre lábat áztatni, van, aki itt érzi jól magát. Persze lehet ide nyáron, szép időben is jönni, de akkor kicsit nagyobb a tömeg. És az nem jó.
Az út
Rövid töprengés után Szerbia felé vettük az irányt. Itt végig – fizetőkapukkal nehezített – többé-kevésbé tisztességes autópályán száguldhattunk a bolgár határig, autónként nagyjából tizennégy euróért. Szerbia amúgy autópályáról nézve elképesztően nyomasztó, monokróm hely, amely öntörvényű, a legalapvetőbb közlekedési szabályokra is magasról tevő kamikaze sofőrökkel van tele. Szóval figyelni kell mindenfelé, mert nem emberi módon vezetnek a helyiek.
Elegáns jobbról előzés, a lezáráson keresztül. Bravo!
Nem a bolgár részecskegyorsítóra figyelmeztet, hanem óriási úthibákra
Átlépve a bolgár határt érdemes gyorsan venni öt euróért heti autópálya-matricát. Nem mintha kiterjedt, jó minőségű sztrádák hálóznák be az országot, sokkal inkább azért, mert a leglehetetlenebb helyeken futhatunk bele matricaköteles, akár huszadrendű utakba. Az itteni rendőrök pedig traffipaxok hiányában inkább a matricaellenőrzéssel szórakoztatják az autósokat. A büntetés szerencsére lealkudható húszról, tíz euróra, de ne legyenek kétségeink afelől, hogy este ebből a pénzből fedezik majd az italozás költségeit, és nem a kincstárba vándorol az eurónk.
A bulgár utak katasztrófálisak, felfestés, sávok egyáltalán nincsenek, viszont a burkolaton akkora lyukak tátongnak, amibe egy égig pakolt platós Zil is csont nélkül eltűnne. De a leselkedő veszélyről tájékoztatnak is, a háromszög-alakú táblán, hatalmas fekete pötty jelzi az adott útszakaszon, hogy veszélyben az autósok épsége.
Üzemanyagár
Bár nemrég Bulgáriában az autósok tüntetést szerveztek a drága benzin miatt, magyar szemmel azonban nem vészes a 95-os 2,45 levás ára, ami átszámolva 340 forint. A töltőállomások igen ötletszerűen vannak elszórva, akad, ahol ugyanannak a cégnek két kútja is van egymástól csupán pár tíz méterre, és előfordul az is, hogy sokáig egyáltalán nem esik útba benzinkút.
Változó a pompa is, a bódés kiviteltől egészen a több száz négyzetméteres, múzeumszerű, tágas belső terekkel – de szinte kongóan üres -, márvánnyal borított egységig széles a skála.
Taxi
A világ legtöbb helyén a tisztességes taxis kifejezés a kimeríti a jól fejlett oximoron fogalmát, és nincs ez másként Bulgáriában sem. Mivel nem ott jöttünk le a hegyről, ahol felkaptattunk rá, így kénytelenek voltunk mégis igénybe venni ezt az egyszerűnek tűnő szolgáltatást. Megérkezésünkkor, az előre megbeszélt tarifára, fizetésnél került egy zsíros felár, aminek kicsengetésére nem mutattunk hajlandóságot.
A rövid, de kilátástalannak tetsző vitát a rendőrség emlegetése szakította félbe, bár dunsztunk sem volt róla, milyen számot is kellene hívnunk. Emberünk ekkor mégis gyorsan eltette az előre kialkudott összeget és távozott. Győzelem.
Szerencsére oda vissza baj nélkül megúsztuk a kalandot, míg a hegyen voltunk senki sem piszkálta a kocsikat, nem vitt el minket a lavina, kisebb fagyásokkal lettünk gazdagabbak, és néhány leadott kilóval szegényebbek. Talán négy év múlva megint erre járunk.
Bonustrack:
Küldöm anyukámnak, és mindenkinek, aki szereti. Katt a képre:
