4,9 liter száz kilométerre: ennyi a 150 lóerős, 2,2 literes, dízel, ötajtós Mazda 3 katalógus szerinti városi fogyasztása. Na persze, írjuk ilyenkor az adat mellé a tesztekben: a reális érték hétköznapi használatban úgyis 6-7 literre várható. Az NEDC vagy MVEG szabvány szerinti mérések alapján közölt adat egy nagy humbug, szoktuk mondani, legfeljebb arra jó, hogy az ember összehasonlíthassa az egyes modellek takarékosságát, de mindig arra intünk: úgy kell számolni, hogy a valóságban ez az érték legalább negyedével-ötödével több lesz majd.
Öntökönszúrás, amit még élveztünk is
Adatlap
Mazda Urban Challenge fogyasztásiverseny-beszámoló
Motor | 2191 cm3, Dízel, S4 |
Teljesítmény | 150 LE |
Nyomaték | 380 NM |
Gyorsulás (0-100 km/h) | 8,1 sec |
Végsebesség | 210 km/h |
Fogyasztás (vegyes) | 4,1 l / 100 km |
A Mazda megelégelte, hogy az újságírók állandóan csak gúnyolódnak az európai szabvány szerint végzett mérések alapján megadott katalógusértékek valószerűségével, és fogyasztási versenyt szervezett, Mazda Urban Challenge néven. A feladat: 24 óra alatt, váltott vezetőkkel a lehető legkevesebbet fogyasztani, átalakítatlan szériaautókkal, igazi városi forgalomban. Sőt: ne csak keveset fogyasszon a kocsi, fogyasszon kevesebbet, mint a katalógusérték idealizáltnak tűnő adata! A Mazda 3-nál ez az adat 4,9 l/100 km. Lehet ennél kevesebb?
Igazán elegáns trükk ez: az újságírókkal – pardon – úgy szúratta tökön saját magukat a Mazda, hogy még örültek, örültünk is neki. Vagyis: bebizonyíttatták velünk saját magunknak, hogy igenis lehetséges hozni a katalógusadatot a valóságban, mindezt úgy, hogy mi magunk próbáltuk minél hatásosabban igazolni az autógyártó állítását. Hiszen a csapatok (a mi rendezvényünkön az 5-5 fős osztrák, román, szerb-horvát, szlovén és magyar újságíró-válogatott) egymás ellen versenyezve belső motivációból hozták ki azt a végeredményt, ami mindenkit meglepett, annyira mókásan alulmúlta a gyári fogyasztási adatot.
Nem kellettek extrém körülmények a 3,85-höz
A győztes magyar csapat 3,85 litert etetett meg átlagosan a Mazdával százon 24 óra alatt, egy forgalmas fővárosban. Összesen 458 kilométert autóztunk el 17,63 liter gázolajból, miközben körülöttünk ott sertepertéltek a taxik, biciklisek, az éjszakai órákban a részegek, rendőrök. Volt, hogy hirtelen kellett fékezni, sokszor volt, hogy nem tudtuk elkapni a zöldhullámot, de így is meg tudtuk járni 3,85 l/100 km-rel a 24 órás menetet. És még a legrosszabbul teljesítő csapat is megcsinálta 4,17 l/100 km-rel a versenyt. Döbbenet.
Technikai részletek
A kocsikban a gyári OBD-csatlakozóhoz illesztették azt a kütyüt, ami az autó motorvezérlő számítógépéből kéri le a befecskendezett üzemanyag-mennyiséget és a megtett távot. A gumikat mi, magyarok felfújtuk 4 barra – szabad volt -, de nem minden csapat tett így, és még a legrosszabbul teljesítő osztrákok is megcsinálták 4,17 l/10 km-es átlaggal a 24 órát.
Bár elég rosszul hangzik, hogy 24 óra alatt csupán 482 kilométert tett meg a leggyorsabb csapat is, tudni kell, hogy a kb. 5,5 kilométeres bécsi kört némelyik órában csupán egyszer teljesítették a csapatok. Annyi stratégiai érzéke mindenkinek volt, hogy a kevésbé forgalmas – de akkor is folyamatosan váltó lámpákkal és mindig sok-sok taxival idegesítő – éjszakai órákban nyomtuk meg jobban a köröket, míg a dugóval terhelt esti és reggeli órákban elsumákoltunk annyi időt álló motorral, amennyit csak lehetett.
A magyar csapat sikerének egyik kulcsa lehetett, hogy szerény személyem tudott arról, miszerint a Start gomb 4-5 másodperces nyomva tartásával menet közben is le lehet állítani a motort. (Ez még csapatunk egyik olyan tagjának is újdonság volt, aki mellesleg pont egy Mazda 3 tulajdonosa civilben.) Egy hosszú, lejtős egyenesben a leállított motorral gurulós trükk is segített pár centiliterrel kevesebbet enni körönként, így jött ki a csapat nyertes átlaga – a többi autóba át-átlesve láttuk, hogy náluk mindig járt a motor.
A legjobb órát egyébként nem mi futottuk. A magyar csapatban (mindjárt szétreped az arcom, de hát így van) én hoztam a legjobb körátlagot, 3,25 l/100 km órás teljesítménnyel, de a horvátoknál volt egy mágus, aki az egyik órában 3,2, egy másikban 3,15 l/100 km-t produkált. Riszpekt neki, de tényleg.
Klímát persze nem használtunk, de éjjel rendesen világítottunk, indexeltünk is, és a városi 50-60-as csúcssebesség, tehát nem igazán számottevő légellenállás mellett nem törekedtünk további milliliterek megtakarítására olyan képtelenségekkel, mint a karosszéria réseinek leragasztása duct tape-pel, vagy az ablakok szigorú felhúzva tartása.
És még csak nem is mentünk lassan!
Az átlagsebesség valahol 25-35 km/h között alakult, ha csak a nettó gurulóidőt nézzük, ami városi forgalomban teljesen normális érték. Az egyik legemlékezetesebb körömben egy superbes taxis ledudált, amiért nem indultam rögtön a zöldre, és utána is bántotta az ideg rendesen, mert 2000 körül mindig elváltottam, tehát nem gyorsultam túl intenzíven – viszont jó két kilométert bukdácsolt úgy a környékemen, hogy végig mögöttem maradt, soha nem tudott megelőzni. Én, ugye, a verseny hevében alaposan ki voltam hegyezve a jó ritmusú sávváltásokra, az okos kigurulásokra, a fékezés nélküli, néha gumicsikorgatós, lendületből vett kanyarokra, ő viszont úgy vezetett, ahogy a legtöbbünk a hétköznapokban: nagy gáz, nagy fék, sok rádió, kevés odafigyelés.
Úgy általában azt vettem észre, hogy nem maradok le a forgalomban csak azért, mert próbálok takarékosan autózni. A zöldnél elhúztak a bécsiek, a pirosnál viszont álló motorral, nagyon lassan gyakran pont azok közé a kocsik közé gurultam be nulla fogyasztással, akik közben egy felesleges gyorsítással és egy energiapazarló fékezéssel kétszer-háromszor annyi üzemanyaggal tették meg ugyanazt a lámpaközt.
Tanulság: a jó fogyasztás a sofőrön múlik
Hogy a motornak mit jelent az ilyen használat, mennyire telnek fel koksszal a hézagok benne, mennyire iszaposodik el a turbó, ha mindig ilyen finoman használja az ember, nehéz megbecsülni. Az viszont bizonyos, hogy egy kis odafigyeléssel, a felesleges túlgyorsítások mellőzésével, egy kicsit előrelátóbb vezetéssel borzasztó sokat meg lehet spórolni az üzemanyagon, illetve sokat lehet enyhíteni a környezet terhelésén.
Számomra a verseny legfőbb tanulsága az volt, amit adomaként is sokáig mesélek még baráti körökben. Voltunk ugye mi, autós újságírók, ha tetszik, profi sofőrök, akik minden körülmények között vezettek már mindenféle autót, a világ legkülönbözőbb pontjain. Meg volt pár húszéves lány is, néhány pompom-girl, akiket a Mazda belekoreografált a versenybe, hogy egy kicsit érdekesebb – és persze a fotókon látványosabb – legyen a dolog. Az egyik kört úgy kellett megtennünk, hogy egy go-go girl beült hátra, egy másik előre, a bal egybe, és a versenyzőnek a jobb egyből kellett instruálnia a hölgyet, hogy miként vezessen a lehető legtakarékosabban. Volt szerencsém a mi csapatunkból nekem megautóztatni a hölgyet, tényleg egy élmény volt.
Nakéremszépen: a mi csapatunkban az ötödik körben, erősen a délutáni csúcsban vezetett a pompom-lány. És az övé lett az addigi legjobb idő. Jobbat ment elsőre azzal, hogy mondtam neki, mikor vegye el a gázt, mint előtte a négy profi kolléga. (És egyébként jobbat ment az én későbbi legrosszabbik körömnél is.)
Szóval, kedves olvasó, ha a kocsi nem annyit eszik, mint amennyit a gyártó állít a katalógusban, az nem biztos, hogy a kocsi hibája. Eszméletlen tartalékok vannak a motorban, amit ki lehet aknázni, ha egy kicsit odafigyel az autóra, aki használja. Számomra, már amellett, persze, hogy a magyaroknál senki nem tud jobban spórolni, ha kell, ez volt a Mazda Urban Challenge legfőbb tanulsága.