A szerkesztőség jó részénél már gyerekkorban elkezdődött az autóbuzéria. Mondjuk ez nem annyira meglepő, a normális fiúgyerekek döntő többsége tutira kisautózott gyerekkorában. Viszont vagyunk páran, akiknél nem kallódtak el menthetetlenül a mecsbokszok.
Ma már nem emlékszem a teljes tesztfolyamatra, hogy milyen szempontok alapján próbáltuk beilleszteni az aznap otthonról az uzsonna alatt becsempészett kisautót az univerzális autórangsorban, de pár még beugrik. Én a 80-as évek elején kezdtem az általános iskolát, akkor és nálunk az volt az igazán menő kisautó,a mivel az utcán is találkozhattunk. Persze nem a Wartburg, vagy Lada dobogtatta meg a szívünket, hanem inkább egy Opel Ascona, vagy valami Mercedes, BMW lehetett az igazán menő. Aztán a szín is lényeges volt, persze nem emelkedtünk olyan magasságokba, hogy árnyalatokról vitázzunk, mindössze a csillogó metálfény ért plusz pontot a besorolásnál.
A karosszériánál a nyitható ajtó, csomagtartó dobott az autó csereértékén, bármennyire otromba megoldások is voltak ezek. A külső után jöttek a dinamikus tesztek, elsőnek értelemszerűen az, hogy hogyan gurul a járgány, majd a futóműteszt, az autó elejét, hátulját elemelve a padról, majd visszaejtve a pattogásból következtettünk arra, hogy milyen jól rugózik. Ha ezzel megvoltunk, jött a terepi teszt, ahol már nem volt helye a szubjektív értékelésnek, hanem az udvar hátsó szegletében lévő méteres dombról engedtük lezubogni az autókat és néztük, melyik jut messzebb.
Csepreghy Dani a szerkesztőségben ülő arcok legfiatalabbja, nála a kisautózás még mindig tart. Igaz, a klasszikus Matchbox-nál már nagyobban, 1:18-ban nyomja:
A mi háztartásunkban kartávolságban lévő kisautók nagyjából négy csoportra oszthatók. Az első csoportban Apukámtól örökölt patinásra játszott darabok vannak, amik nagyjából negyven évvel ezelőttről, az esztergomi dolláros boltból származnak. Itt lehetett ugyanis átkonvertálni a tengeren túli rokon által hozott valutát kisautóra.
Javarészt német gyártású, 1:66-os méretarányú Schuco modellek maradtak fenn, ami ma is egy jól csengő márkanév az iparban. Nem is csoda, hiszen még ezek a koros darabok is meglepően részletesek – különösen a kis sárga Escort orra és a Siku Oldsmobile Toronado lámpája elképesztő – a fém alvázukon nem csak a típus, de még a teljesítményadatok is fel vannak tüntetve. A hihetetlen színkínálatú, angol gyártású Lamborghini Mazal eszement koncepcióautó pedig egyike azon ritka Matchbox-oknak, amik a kanadai feladótól valóban eljutottak a sárisápi címzettig.
A már fém vázas, de már kínai gyártásból érkező Matchbox-oknak viszont én voltam az első gazdájuk, ezek közül nagy kedvencem a Saab 9000 Turbo, pedig már akkor sem értettem, hogy az ilyen elegáns autóra minek kell rajtszámot és sportosító csíkokat rakni. Ehhez az autóhoz kapcsolódik az első márkaszervizekkel kapcsolatos csalódásom, hiszen a gyárilag törött bal első fényszóróval egy Saab szerviz se tudott mit kezdeni.
Ezt követően egy HotWheels Honda Civic SI Coupe-val beköszöntött egy sötét korszak, melyet kifestetlen fényszórók, kidolgozatlan részletek, borzalmas minőségű műanyag elemek jellemeznek. Ennek ellenére az erősen kérdéses esztétikájú tuningolt Civic nagyon jó eredményeket ért el a savanyú gumicukrokért vívott küzdelmek során egészen addig, amíg az első tengely el nem fárad és a kasztni ráült a kerékre ezzel jelentősen rontva a gurulási képességeket.
Miután a Honda elfáradt, nyugisabb vizekre eveztem a Siku német limuzinjaival, melyek jóval igényesebbek – például rendes gumik feszülnek a felniken, valamint külön darabból vannak a lámpáik – és strapabíróbbak is a mai borzalmas, autóra csak nyomokban emlékeztető Matchbox-oknál, csak sajnos a kiváló formát gyakran rontják el ordenáré vonóhoroggal.
Az viszont nagyon örvendetes, hogy egész bőséges műszaki adattábla került az aljukra. Mivel a hírhedt 2.5 TDI Audi folyamatosan tréleren utazott, az 545-ös BMW-t pedig féltettem, a legtöbbet a kék E500-as Merci futotta ebből a társaságból. Ezek voltak az utolsó kisautóim, aztán egy hatalmas ugrással jöttek az 1:18-as modellek.
Gajdán doktor így emlékszik vissza az elsőre:
Első kisautóm – amire emlékszem – egy tűzoltóautó volt. Hiába, kicsire nem nézünk! Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy nem nagy tűzoltó volt, hatalmas létrával, hanem a Lemezárugyár inkább pick-upra emlékeztető kis piros létrás autója, amelynek létráját egy kis tekerővel lehetett felemelni és leereszteni. Az Újpesti Áruház kirakatában láttam meg körülbelül öt-vagy hatéves koromban, és akkora hisztit csaptam le érte, hogy végül csak megvették nekem. (Érdekes, hogy immár apaként mennyire másképp látja az ember az ilyen hisztit?)
A második kisautóm egyben az első Matchboxom egy Ford Zodiac (ma már tudom Mark4-es, Matchbox No. 53c), amit – ha jól emlékszem – 27 forintért vettünk a Deák téri Hobby boltban. Ehhez két dolgot kell még tudni. Az egyik, hogy akkoriban az átlagfizetés kb. 1200 forintot volt, vagyis ha a mai átlagfizetést 120 000 forintnak vesszük, akkor ma 2700 forintnak lenne megfelelő az összeg. A másik: akkoriban csak a Hobby boltban árultak ilyesmit, valamint a valutás boltokban, ahova azonban magyar halandó – a külkereskedelemben dolgozókon kívül – csak külföldi rokon kíséretében tehették be a lábukat. Később találtam meg a maszek Märklin játékboltot a Váci utcában (lehet, hogy már akkor is létezett), amelyben szintén árultak nyugati játékokat – csillagászati áron.
A Zodiac sztorijához tartozik, hogy nekem igazán a kis sárga Jeep CJ5-ös (Matchbox No. 72) tetszett, de édesapám rábeszélt a Zodiacra, mert nyitható motorházteteje volt, alatta a pótkerékkel! ebből a szempontból valóban érdekesebb volt a Ford, mint a Jeep… Jeepem nem lett soha, és a Zodiacot is elnyelte a múlt. Most találtam egyet a Jófogáson, 7500 forintért (jól tartja az árát!), Jeepet csak az ebay-en sikerült fellelni, szállítással együtt 12 000-15 000 forint közötti áron. Ha belegondolok, hogy 27-ért is az enyém lehetett volna!
Természetesen több más Matchbox, vagy ahhoz hasonló autómodell megfordult a kezemben, de konkrétan Matchboxom hét, vagy nyolc darabom volt összesen. Eközben titkon irigykedtem keresztanyám nálam kilenc évvel idősebb fiára, aki nyugatnémet rokonsága révén több nagyméretű Matchboxot is birtokolt, köztük építőgépekkel, amiknek ki-be mozgó hidraulikahengerei voltak, a kis betonkeverőnek pedig tologatás közben forgott a keverőtartálya. Ez utóbbit később megörököltem, és ma is megvan. Kicsit kopott, de a tartálya töretlenül forog ma…
Rácz kollégának a gyermekkor tele volt csalódással, tessék, itt az ő históriája:
Ez a készlet volt az én kedvencem anno. Ugyanakkor pont ez a szett ábrándított ki a matchboxozásból, amikor rájöttem, hogy a kamion és a versenyautó más méretarányban készült. Ott és akkor elpattant valami, soha többet nem tudtam jóérzéssel tologatni a kisautókat, belesüppedni ebbe a hamis, torz, mesterkélt világba. Inkább legóztam, ott akkorára tudtam építeni a kocsikat, hogy passzoljanak a figurákhoz.
Végül jöjjenek az én kedvenceim. Van belőlük elég, és rengeteg emlék kötődik hozzájuk. Mondjuk, hogy melyik volt az első a polcon, azt nem tudom. Az tuti, hogy óvodás koromban ezt a Vantastic névre hallgató Matchboxot nyújtotta át a megszeppent Attilának a Mikulás. A mocskos nagy, a motorháztetős alól kilógó motort nem tudtam értelmezni, és csalódott voltam, hogy milyen idióta dolog már ez, ezzel nem is lehet közlekedni, hisz a sofőr semmit nem lát előre a V8-as blokktól.
Nálunk ki tudja miért, de nem a Matchbox márka volt a menő, jó apám folyton Corgi Juniors-okkal állított haza. Az alábbi munkagép kupac is mind Corgi, egyszerű, csúnyácska kerekük miatt remekül lehetett tolni őket a homokozóban összelapátolt utakon, sőt, még rendeltetésszerűen használni is lehetett néhányat közülük. A sárga platós Dumper Truck, míg a kék-fehér Rough Terrain Truck névre hallgat.
Még mindig munkagépek, egy Zetor traktor és egy úthenger. A korabeli munkagép-narancssárga színben. Az úthenger tényleg remek darab, gyönyörűen simítja a homokot bő 30 évesen is.
Újabb Corgik, ezeknek viszont az előzőekkel ellentétben már van némi rugózásuk is. Sőt, a Volvo 245-ösnek egész tisztességes futóműve van, de mégsem ezért kerültek egy képre, hanem mert ezek gurulnak a legjobban. Csendben, finom surrogó hanggal, nagyon messzire. A Healer Wheeler mentőautónak elég korán benyomtam a kék villogóját, és emlékszem mennyit szívtam apám vérét, hogy szedje már ki nekem és ragasszuk vissza, de a négy szegecs, amivel az autót egybetapasztották máig megóvta az autót a műtéttől.
Maradjunk még kicsit a mentőautóknál, ez itt egy újabb idétlen nevű Matchbox, a Strecha Fetcha. A felnyitható hátsó ajtón bekukucskálva egy beteg bácsi látható. A barna foltokról nem ő tehet, hanem én, aki úgy gondolta, hogy ha betuszkol egy kocka csokit a fekvő figurának, akkor annak jobb napja lesz.
Van ám nekem Land Roverem is, de bármennyire is romantikus lenne, nem ez okozta a később krónikussá váló Land Rover őrületet. Sőt, igazából csak akkor jöttem rá, hogy nekem ilyenem is van, amikor már az igazi a ház előtt állt. A Series III-as elég elnagyolt valami és egyáltalán nem emlékszem, hogy valaha is meg lett volna a vontatókampója.
Ez is mókás darab, brit tudósok kifejlesztették azt a kisautót, amit tologatva nem kell az aprófogú rémségeknek nyálpermetet szórva brummogni, hanem az autó maga ad hangot. A metálsárga Marcos XP-t a hátsó tengely előtt ujjal a padlószőnyegre nyomva berregő hangot hallat. Hallatlan. Valamikor menő lehetett, ma már csak valami herélt szélkakasra emlékeztető zaj jön belőle, amikor a fogaskerék a vékony műanyaglapot recegteti.
A Daimler Fleetline nem túl izgalmas darab, de az ablak mögül kukucskáló arcokat sokszor nézegettem a parkettán hason fekve. Azóta már nem látok olyan jól, hogy a hátsó utas újságjának kibetűzzem a címlapját.
Egy kisautó mindig érdekesebb volt, ha valami nyílt rajta. A Mercedes C111-es sajnos elég hamar elvesztette a motorházfedelét, de a Lamborghini Countach egész jól bírja. Talán ez az egyetlen autóm, amit cseréltem. De hogy mire, arról dunsztom sincs.
Emelőkosaras tűzoltó Matchbox. Azért került be a válogatásba, mert emlékeim szerint ez volt az utolsó, gyerekfejjel kapott kisautó. Gondolom ezért is maradt meg ilyen príma állapotban.
Legvégül pedig egy katonai lánctalpas. Masszív, méretes darab, működő ágyúval a tetején. A járgány teteje elfordítható, ilyenkor egy rugó előrántja a tetőre épített páncéltörő izét. A lövedéket rugó lövi el, meglehetősen messzire. Ezért nincs már meg csak egy lövedék a készletből.
És neked megvan még a kedvenc Matchboxod? Vagy úgy jártál, mint Miklós úr? Akinél a Bburago játszott, és az egyik valahol a disznóól tetején rohad amióta a család ifjabb generációi szép lassan levették a polcról, majd a homokozóba került, végül a tetőre? Vagy vattába bugyolálva védett helyen tárolod őket? Vagy inkább babáztál? Gyorsan írd meg nekünk!
