4,5 g-vel tolja a fejed a gyomrodba, 105 km/h a vége, mi az?

Már rég nem fogom tudni felidézni, hogy is reagált a harmadik generációs Nissan X-Trail hétszemélyes változata gázelvételre szűk fordulóban, de mindörökké ott lesz a fejemben az emlék, ahogy a hatalmas osztrák olimpikon irdatlan feneke lassan ereszkedik az orrom felé, ahogy egy üvegszálas plasztikhéjban ülve várom, hogy a 4,5 g-nyi vertikális gyorsulás megpróbálja a gyomromba nyomni a fejemet. Aztán elindulunk, és csúszunk, csúszunk – valahogy így:

Hiába, az autós újságíró élete már csak olyan, hogy a sok modellbemutató, menetpróba, technológiai workshop után időről időre ott találja magát egy gigantikus, ordenáré nagy értelmetlenség kellős közepén, valahol a nagyvilágban. Nem mondom, hogy ezeken a modellbemutatónak álcázott abszurd programokon töltjük a leghasznosabban a drága munkaidőt riporteri minőségünkben, de hétszentség, hogy ezekre emlékszünk aztán a legélénkebben, sok-sok év után is.

A hétüléses bob

A fenti videó főszereplője természetesen nem én vagyok (bár bézs dzsekiben 0:48-nál látványos epizódszerepet kapok: előveszek egy zsebkendőt), hanem a metálbordó bob, ami a világ első és alighanem jó darabig egyetlen hétüléses bobja. A koncepció alighanem egy szabad asszociációs brainstormingon született, a már-nem-annyira-új Nissan X-Trail újbóli feldobásának szándékából. A hétüléses szabadidő-autó apropóján építsünk egy hétszemélyes bobot!

Ilyen eddig nem volt, hiszen a versenysportokban használt burkolt, korcsolyatalpas szánkók két- vagy négyszemélyesek. A hétüléses modell egy spanyol mester, a csaknem négy évtizede bobok építésével foglalkozó Diego Menardi műhelyében készült el, egy versenybob kettévágásával, meghosszabbításával – pont, mint egy stretchlimó. Az oldalfalakat magasabbra emelték, hogy boruláskor ne kopjon el az utasok válla esetleg, a 270 kilós testre (üvegszálas műanyaghéj, acélvázon) rákentek 20 kiló festéket, hogy ugyanolyan szép bordóban pompázzon a gép, mint az utcai Nissanok, az orrára pedig odabiggyesztették az emblémát és a bumeráng-forma menetjelző fényeket, hogy valamelyest megidézzék az X-Trail megjelenését.

És megszületett ez a semmire nem jó, de a maga módján nagyon szórakoztató dolog, a világ első hétüléses bobja, amivel kiválóan lehet üzleti partnereket, csapatépítő tréningeken résztvevő kollégát és persze újságírókat lelökni egy jeges lejtőn, például az innsbrucki pályán.

Az élmény

A bobversenyeken két dolgon múlik a végeredmény. A legfontosabb, hogy mennyire tudják felgyorsítani a csapattagok a szánkót a pálya elején. A fő felelősség pedig innentől a pilótáé, akinek két madzaggal a kezében úgy kell irányítania a gépet, hogy az ideális íven fusson és minél hatékonyabban tartsa meg a lejtőn szerzett lendületet. A mi pilótánk állítása szerint úgy három év gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki tényleg jól le bírjon vezetni egy bobot a pályán, szóval nekünk most csak a hátsó ülések jutottak. És szaladnunk se kellett, a Nissan bobján nincsenek is tolókarok, ebben az utasok csak bekuporodnak a helyükre és lesunyják a fejüket, amíg meglöki őket a segítő személyzet.

A sunyás nagyon fontos, pláne, ha borulna a gép. Ilyenkor arra kell törekedni, hogy a bukósisakkal és ne a vállunkkal támasszuk meg a bobot, mert a vállunkon a ruha hamar elkopik a jégen, utána pedig a vállunk kezd kopni, ami nem kellemes. Állítólag. Szerencsére ezt nem próbáltuk ki.

Amit kipróbáltunk, az 60 másodperc zörgő-dübörgő suhanás volt. A fejünk hol az oldalfalakba, hol az előttünk, hol a mögöttünk ülő bukósisakjába koppant, de a legérdekesebb az volt, amikor a kanyarok ívelt falára felfutva a centrifugális erő próbálta elroppantani a gerincünket a fejünk és a fenekünk között. Pont, mint egy parabolika-kanyaros oválpályán egy autóban, csak hirtelenebbül és kíméletlenebbül.

A hétüléses bobot a pálya feléről indították, a nagyobb súly miatt a valódi rajtról lelökve túlságosan is felgyorsulna és vagy felborulna, vagy a jeget kellene tönkretenni a vezetőnek a folytonos fékezéssel. Így 105 km/h volt az elért csúcssebességünk. Egy madzagba kapaszkodva, egy plasztikhéjban, érzékien belesimulva egymás ölébe. A páratlan élmény után kétségekkel küszködve evickéltem ki a bordó különlegességből, de végül úgy voltam vele, hogy köszi, nekem ennyi elég volt, nem nagyon akarok bobozni többé. És akkor mondták, hogy irány a kisbusz, megyünk föl a pálya igazi rajtjához, ahonnan most végre egy igazán gyors szánkón is lecsúszhatunk.

A versenybob

A négyüléses bobban a második helyre osztottak be a szigorú tekintetű osztrák sportemberek. Bekucorodtam a szűk odúba, az utasításnak megfelelően még szorosabban befészkeltem magam a mögöttem ülő lengyel kolléga combjai mögé, mint az X-Trail-ihlette bobban, hiszen oda csak öten ültünk be, mert a kövéreket egy kupacba szervezték és nem akarták túlterhelni a gépet. Ezt bezzeg nem sajnálták, tehát az én százkilós testem elé még odapréselte magát egy irdatlan hegyi osztrák, egy valóságos jeti, a pilótánk. Életem végéig kísérteni fog a látvány, ahogy bukósisakom plexije felé közelít az a rettentő ülep, majd az a különös csiklandás, ahogy izegve-mozogva befészkeli magát a karbonhéjnak feszített térdeim közé. Borzongtam, pedig annyira nem is volt hideg.

Aztán meglöktek és csúsztunk. Ezzel a géppel már állítólag 120 fölé is felgyorsultunk, a kanyarokban még durvábban feszült rá a gerincoszlopomra a fejem és a bukó megsokszorozódott együttes súlya. Mivel közvetlenül a vezető mögött ültem, még láttam is valamit: a pálya fala hihetetlen sebességgel tépett el mellettünk, a kanyarokból pedig csak annyit lehetett megfigyelni, hogy megyünk neki az egyenes végének, aztán fenn vagyunk a falon és megjelenik a horizonton a következő látszólagos végállomás. Ezzel a bobbal a pálya tetejéről indulva sem sokkal később értünk le, mint a nagy bordó látványszánkóval a feléről.

Egyébként meglepő, mennyire egyszerű szerkezet egy ilyen bob. A karokat, amiknél fogva a versenyzők felgyorsítják a szánkót, és ami olyan látványosan csapódik a helyére az olimpiai közvetítéseken, nem valami bonyolult automatika húzza ám a helyére, ahogy eddig képzeltem, hanem egy gumis kötél. Rugózás nincs, a masszív vastalpak viszont hosszirányban képesek lengeni, így le tudják követni a jég nagyobb dudorait, ami jól jön kanyarban az iránytartáshoz. Az utasok menet közben egy szál madzagba kapaszkodhatnak csupán, mint egy oviscsoport.

Nem nagy túlzás, ha azt mondom, hogy egy öblösebb kerti csúszdából, némi hulladékvasból és négy koritalpból egész jó bobot üthetne össze egy ügyeskezű barkácsoló – persze annak nem lenne olyan tudományos az aerodinamikája és olyan csekély a tömege, mint egy valódi versenybobnak. Ami a versenyeken 150 km/h körüli tempóra gyorsul, a nem hivatalos rekordsebesség pedig, amit valaha elértek egy ilyennel, 201 km/h.

A bobok megengedett maximális tömegét szabály rögzíti (630 kg a négyülésesnél, személyzettel), ezt a csapatok a versenyeken ballasztokkal ki is használják – nagyobb tömeg, nagyobb lendület. A fejlesztők ugyanakkor igyekeznek minél könnyebbre tervezni a bobokat, hogy a csapattagok mozgásával siklás közben hatékonyabban lehessen optimalizálni a súlypont-eltolásokat, a minél gyorsabb kanyarvételek érdekében.

Hétüléses X-Trail: nincs itt semmi látnivaló!

A müncheni reptérről az innsbrucki bobpályáig páronként egy-egy hétüléses X-Traillel tettük meg az utat. A több mint egy éve létező modellt számos változatban teszteltük korábban, még a hét ülés sem újdonság; bolgár kollégám számára annyira nem, hogy a Bulgáriában a hétszemélyes kocsik után járó adókedvezmény miatt már a kezdetektől hétüléses volt ez az autó.

Autópiaci hírérértéke hát ennek a bobozásnak nem volt, aki szeretné tudni, milyen is ez a korszerű, pofás szabadidő-autó, a vezess.hu korábbi anyagaiból tudhatja meg:

Első menetpróbánk 2014 májusából
Turbós benzines példány tesztje magyar földön
Dízelmotorral, cseh rendszámmal, szintén itthon