„Fejlesztője a világ legjobb hangfalaként jellemzi, és egymillió dollárra becsüli értékét, nyilván az autós változat jóval emberibb áron érhető majd el” – szólt a meghívó, amit – mondjuk némi nagyképűséget feltételezve – érkező lendületére rásegítve lök a levélszemétbe az ember, vagy felébred a kíváncsiság, és ad neki egy esélyt. Én fogtam magam, és elmentem az újpesti József Attila utcába.
Jó helyen járunk, ott lesz fent, balra, a harmadikon
Az újépítésű társasház legfölső szintjére, a többnyire hálózati lejátszókat forgalmazó Neon Kft. bemutatótermébe kéredzkedett be erre a délutánra a StradiSound 1.3 nevű csodafegyver. Több helyen amerikainak írták a márkát, itt gyorsan kiderül, hogy inkább „amerikai-magyar”, tulajdonképpen egy György László nevű úriember vezette csapat fejlesztette ki. Róla annyi hangzik el, hogy a márka honlapjának nyitóoldalán talpig feketében mosolygó György Ádám zongoraművész édesapja, és a termék előállítását fia játékának élethű kihangosítása motiválta. „Soha életemben nem jártam még high end-shown” – vezeti fel a termék bemutatását Opauszki Zsolt, a Neon egyik vezetője. De hogy mégis honnan a hit az általuk forgalmazott portékában, azt is gyorsan elárulja: a szuperhangfalak technikáját képes a gyártó bárkinek az autójába, egészen pontosan a saját, meglévő autós hangszórójába varázsolni. „Az én Insigniámban lenyűgöző eredményt produkált.” A jó hír, hogy ez az Insignia itt vár lent, mellette pedig egy ugyanolyan autó még a gyári hifivel. Lesz lehetőség összehasonlítani a kettőt, bevallom, kíváncsi vagyok. Előtte persze még a harmadikon is szeretné lenyűgözni az öt újságírót a kereskedő.
Ez a fotó nem a demo idején készült. Akkor kiszedtek mindent a „dobozok” közül, azt mondták, úgy jobb a hangzás
De mit is lehet tudni az egymillió dollárosnak mondott rendszerről? Két darab, ránézésre olyan mázsás súlyú, közel kétméteres hangsugárzó, és egy puff méretű erősítő. Nyilván mindenkinek leesett, hogy a billentyűzetre állított, majd kissé megnyújtott zongoraforma honnan ered. A hatalmas lakkozott testekben 10-10 darab membrán, a legalsók átmérője immár 50 centi, és… innentől minden titkos. Zsolt, tehát a termék forgalmazója is azt állítja, szerződést kellett aláírniuk, hogy nem szedhetik le a hangszóróselymet, ami annyira matt fekete, és sűrű szövésű, hogy élőben sem lehet belátni mögéje. (Itt hívom fel a figyelmet rá, hogy a cég honlapjának nyitóoldalán, Gy. Á. keresztbe vetett bal lábának
cipőjénél egész jól kirajzolódik a mélysugárzó csavarozott pereme a megvilágítás miatt. Aztán jöjjenek vissza, folytatjuk!) Zsolt itt be is fejezi, egy eddig körülöttünk sertepertélő elegáns úr beszél a továbbiakban, de nem is annyira a termék műszaki hátteréről (hiszen az titkos), hanem a saját tapasztalatairól. Gyorsan kiderül, hogy Londontól Vegasig rendszeres látogatója a világ legrangosabb high end-kiállításainak, ismeri az összes hókusz-pókuszt, amivel etetik ezeken a pénzes zenehallgatókat (kevés hangszeres prezik, saját felvételek lejátszásának tiltása stb.), és hát árad belőle a zene szeretete. Pár perc után kiderül, hogy ő nem a fejlesztő édesapa, György László, hanem Kozma Elemér „külső szakértő”. Ha jól értem, olyasmivel foglalkozik a cége, hogy az emberekből kihozza a maximumot, tréningeket tart, elhangzik az „agyhullámok”, és az „önhipnózis” kifejezés is. Utóbbihoz audio berendezéseket fejlesztve találkozott a György-családdal, és rendkívül szuggesztíven méltatja a StradiSuondot.
Na ez a fotó már ott és akkor készült, balra Kozma úr, akit tényleg jó hallgatni. Hamarosan kiderül, hogy mi a helyzet a hangszórókkal
A meleg hangú felvezető után 40 perces zenehallgatás következett, amelynek az eleje és a vége nem sikerült túl eredetire, hogy őszinte legyek. Az ilyen demókat meglehetősen gyakran halk, 1-2 hangszeres muzsikával indítják (a finom részletek visszaadásának bemutatása, meg persze altatják is kicsit a hallgatóságot), majd a műfaji kalandozások után erőteljes rock demonstrálja a végén rendszer erejét (hogy érezzük, betölt egy kisebb koncerttermet, nem csak a bambuszbot kondul szépen). Ha itt elmaradt volna az ázsiai húros zenécske az elejéről (amire tényleg majdnem elszunnyadt előttem egy kolléga), és a gitárgyilkolás a végéről, aminek hangerejébe belefájdult a fejem, azt írnám, csodás élményben volt részem. Nem túlzok, tényleg azt éreztem, hogy berezonál az újpesti ház harmadik emelete körülöttünk, a vádlim mindenesetre remegett az utolsó, demonstrációs célú szám alatt. Hogy előtte milyen volt? Számomra a hifi magazinok tesztjeinek legkevésbé megfogható mondatai azok, amiket itt kéne írnom a többi szám alatti teljesítményről: a hangsugárzó képes volt megjeleníteni teljes szélességében a színpadot pontosan elhelyezve a zenészeket a térben, az album hűen visszaadta a felvétel készítésének idejéből a muzsikusok között akkor uralkodó hangulatot, még a rezesek fémjeinek hidegét is éreztük az arcunkban. Kozma úr két szám között felhívta a figyelmünket: hallani, amint a szaxofonos felsőteste mozog előre-hátra játék közben. Vagy két évtizede járok high end-kiállításokra, a főként bérelt szállodai szobákban nagy átlagban olyan 1 és 20 millió forint közötti hangsugárzókat szólaltatnak meg a kereskedők. Több ezek közül maradandóbb élményt adott számomra a StradiSoundnál, miközben sok neves készülék gyatrábban szólt, és akkor itt és most azt mondom minden érdeklődőnek, fogja a kedvenc felvételeit, és jelentkezzen be a Neonhoz. Hallgassa meg a saját fülével, ha éppen a Wilson Benesch Cardinalja és a Sonus Faber Aidája között vacilál, mert ugye a Nautilus dizájnja nem illik a 80 négyzetméteres nappalijába. Kedves emberek fogadják majd, és még az is lehet, hogy számára a Stradisound nyeri az összehasonlítást. Sokkal magasabb az induló ára mint szinte bárminek a világon, de más high end forgalmazóknál szerzett személyes tapasztalatból mondom, elegánsan lehet beszélni a vételárról. No de térjünk rá az autókra, ezt követően jött a rövidebb, de számomra érdekesebb része a délutánnak. Az Insignia. Pontosabban a két Insignia, amelyek közül az egyikben ott van az imént prezentált méregdrága, szupertitkos valami.
Két sima, dízelmotoros kombi Insignia. Még a színük is azonos, de az egyik OPC Line-csomagos
Kíváncsiságomat nyilván az is táplálta, hogy egy személyautó belsejétől sokkal rosszabb akusztikai környezetet nehéz elképzelni. Szűkös tér körbe üvegekkel, és még véletlenül sem a középen ül a sofőr. Persze innen szép a győzelem. Temérdek különféle Insigniában ültem már, de a gyári Sanyo fejegység, és a kemény ajtóborító műanyag mögé rejtett hangszórócskák hangjára sosem figyeltem úgy, mint most. Meglepő felismerés volt, hogy a körülményekhez képest egész korrekt a héthangszórós alap rendszer, ezen hallgattuk meg elsőként a 15 perces demo CD-t. Aztán átültünk a másik Opelbe, és betoltuk a lemezt. A legfeltűnőbb változás az erőteljesebb dinamika, és a sávszélek is kijjebb kerültek: a magas nyíltabban csilingel, és mély hangok is lejjebb kerültek, de mivel nem raknak be komoly csillapítást a hangszórók köré, csodát senki ne várjon. Nils Lofgren gitárjátéka tisztább, Michael Bublé hangja is elviselhetőbb, bár a nyálas zsúrfiút kimondottan utálom. Carmen komplett szimfonikus zenekarral ezen a demo-listán már nem volt. Sajnos itt sem árulták el, hogy mi a különbség magyarázata a két autó rendszere között, csupán ennyit hallottunk: bejön a delikvens a kocsijával, minden marad a régi, csak a hangszórókat szerelik ki, majd csinálnak velük valamit, aztán két nap múlva visszaszerelik őket, és onnantól így szól.
Túl sok mindent nem tudtam fotózni. Itt a demó-lista
Jó hír, hogy mindez autóba ültetve már nem egymillió dolláros hóbort. Az Insignia-kategóriájú kocsiknál a csoda áfástul 460 ezer forintért költözik be az autóba. Tudnak
demonstrálni olcsóbb autóba szerelt cuccot (Cee’d), és drágábba szereltet (Land Cruiser), ezeket is meghallgathatja az érdeklődő. Akinek marad aprópénze a fejre állított zongorapár megvétele után, mindenképpen kérjen ajánlatot a Panamerájában lévő Burmester feljavítására.
