Nincs már igazi Kraft az Autobahnon

Pár hete kérdezett meg minket a Ford, hogy nincs-e kedvünk elhozni és visszavinni egy Galaxyt lábon a kölni Ford-központból (illetve -ba). Egy hazai rendezvényen kellett szerepelni a kocsinak, de egy autóért nincs értelme trélert küldeni – viszont a Vezess szerkesztőségében dolgozó autóbuzik biztos örülnének egy ilyen intenzív teszt-lehetőségnek az új családi buszlimuzinnal. Hát persze, hogy volt. Földes Attila kollégám kirepült és hazahozta a 150 lovas, kétliteres dízellel és kézi váltóval szerelt kocsit, én meg a hazai premier után nekivágtam vele a visszaútnak. Két nagy tanulsága volt a kalandnak. Az egyik, hogy a nagyon tágas, de nagyon kezes, nagyon csendes és hihetetlenül kényelmes Ford Galaxy maga a tökéletes családi autó. De tényleg, egyetlenegy dologba tudtunk csak belekötni: a sávtartó automatika idegesen hirtelenkedve téríti vissza a kocsit a felfestéstől, ha a Galaxy elkóricálni készül, a VW-csoport autói vagy a Mazda asszisztense sokkal gyengédebb programozást kapott. De most nem a Galaxy erényeit kívánom újra megénekelni (hisz azt megtettük már többször is: Az új Galaxy első menetpróbája Egy benzines modell tesztje, családi sítúrával), hanem az út másik tanulságáról mesélek. Ez pedig az, hogy egyrészt a sebességkorlátozás nélküli német autópálya-szakaszokon egy 150 lóerős dízel családi busz is simán lehet a majdnem leggyorsabb autó a 622 kilométeres Passau-Köln útvonalon, másrészt, hogy milyen kiábrándítóan prózai autók is azok, amik egyáltalán megelőzik 180-nál az embert. A Galaxy simán tartotta tempomattal ezt a teljesen legális, de nálunk már 60 ezer forinttal büntetendő sebességet (méghogy nincs kétsebességes Európa!), és az osztrák-német határ után pár tucat kilométerrel eszméltem rá, hogy nem előz meg senki. A benzinár a békaülep alatt, Németországban azért van rendes autó bőven, és mégis, fix 180-nal én vagyok a belső sáv királya? Na, azért nem. Miután elkezdtem tudatosan is figyelni, hogy van-e, aki ennél a tempónál többet facsar ki az autójából, úgy tapasztaltam, hogy van. Például ő:

Meg ő: Meg ő: Pedig nem volt ez mindig így! Vagy két évtizede, mikor először keveredtem ki hosszú útra az Autobahnra, még – élénken emlékszem – főként 911-es Porschék és egy-két olasz szupersport-autó volt a német sztráda bajnoka. Ami igazán gyorsan jött, az lapos volt, széles és mindenképpen kétajtós. Azóta viszont nagyot fordult a világ. A tágas, csendes dízel középkategóriás autók komfortját és takarékos üzemét bolond lenne egy látványos, de harsány és fárasztó szupertepsi izgalmáért odaadni bárki. Hosszú távon 200-220-nál gyorsabban egyszerűen túl fárasztó a vezetés, ennyit meg simán bír egy TDI Passat vagy A4-es is. Kell a fenének szupersportkocsi! Hát ez van. 2016-ban a legegzotikusabb járgány, ami megelőzi az embert a német sztrádán, még mindig lehet, hogy egy Porsche, de abból is ez a fajta: A fenti képeken szereplő kocsikon kívül az átlagos februári hétköznapon még két autó előzött meg 180 felett haladva, amikor nem volt idő a kattintásra. Az egyik egy Skoda Superb kombi volt, természetesen TDI felirattal, a másik egy Volkswagen Passat kombi, szintén dízelmotorral. Volt még ugye a TDI Audi, ami a legfelső nyitóképen szerepelt. Az egyetlen igazán sportos karakterűnek szánt autó, ami letolt, egy gyári kompakt volt, egy Seat Leon FR: Hát, ennyi. A szupersportautók ma már nem közlekedésre készülnek, hanem celebeknek villantásra,euróban nem bízó gazdagoknak befektetésnek, legjobb esetben pedig arra, hogy trélerrel vigyék el őket a versenypályákra, ahol nyílt napokon futhatnak pár kört. Az autózás romantikája nap mint nap fakul, még ott is, ahol teljesen legális lenne az ereszd-el-a-hajamat; úgy néz ki, tényleg jöhetnek már az elektromos, önmagukat vezető autók. Aki messzire megy, még a gyorshajtás Mekkájában is, leginkább kényelemben és csendben akar messzire menni, nem gyorsan és izgalmasan. Aki meg gyorsan, az is inkább beül egy TDI-be, mint egy V12 kormánya mögé.