Indul, vagy nem indul?

Előző részünk tartalmából: Már régóta vágyakoztam egy régebbi autóra, amikor egy véletlen (Borisz kollégám feltűnése) folytán feltűnt a láthatáron egy aranyos, de éppen működésképtelen Fiat 850-es. (A cikk teljes terjedelmében itt olvasható.) Némi időpont-egyeztetés után elérkezett a nagy nap, végre találkozhattam vele, az addig csak képeken látott Fiat 850-essel. A feleségem édesanyjától átvett, húszéves VW Polónkkal hajtottam a helyszínre, aminek csak azért nem állt égnek az orra a csomagtartóba behalmozott sok szerszámtól, pumpától és különféle varázsspraytől, mert kőkemény a rugózása.

A kapunyitást követően befordultam a kertbe, amelynek a leghátsó sarkában, a típustól megszokott szerénységgel álldogált egy félfedél alatt a 850-es. A valóságban is olyan jól mutatott, mint a képeken – legalábbis első látásra. Közelebb érve már nem volt annyira szép a kép, de ijesztőnek sem nevezném. A legcsúnyább részlet a bal oldali ajtó első élének a leverődése, ahol nem egyszerűen csak a festék hiányzott, hanem az is látszott, hogy a festékréteg alatt masszív gittréteget vittek fel a lemezre. Ezen azonban nem lepődtem meg nagyon, az autó felett pillanatnyilag rendelkező újságíró barátom (még mindig: Borisz) ugyanis elmondta, hogy a 850-es karambolos volt – igaz, azt már nem tudta megmondani, melyik oldalon. (Az eset egyébként akkor történt, amikor Érdnek abban az üdülőkörzetében összesen két autó volt. Talán ezért nem nézett körül alaposabban a korábbi tulaj, mielőtt kihajtott a kertjéből. Csatt!!) A csomagtér fedele alatt semmi különöset, még veszélyesnek látszó korróziós nyomokat sem sikerült felfedezni. Az autó alá nézve már nem volt ennyire lelkesítő a kép, de a látható rozsdanyomok bennem nem keltettek gyanút. Mint ahogy a szőnyeg felemelése után belül, a padlón látható futórozsda sem. (Pedig kellett volna!) Úgy voltam vele, hogy ha kis helyi rozsda van, azt kijavítom, és egy pár tenyérnyi lemez pótlása sem okoz gondot, annyira azért tudok hegeszteni, ha jobban nem is. Következhetett a motortér, ami első látásra ismét nagyon szimpatikusnak tűnt. Már csak azért is, mert az alsó borítólemezek is megvoltak. Azok, amelyek az én egykori 850-esemről is hiányoztak, sőt, nem is tudtam, hogy ott valaha voltak lemezek, mert egyetlen másik 850-esen sem láttam ilyeneket. Apró probléma azonban, hogy a motor pillanatnyilag működésképtelen, holott a kis kék csoda a saját lábán állt a féltető alá, sőt, egy szervizt is megjárt oda-vissza, ahol a karbantartási munkákat (olajcsere stb.) elvégezték rajta. Borisz barátom elmondta, hogy egyszer arra figyeltek fel, hogy hatalmas benzintócsa csillog a 850-es alatt, és a vizsgálat során arra a következtetésre jutott, hogy a benzinszivattyú a hibás. Nosza, szerzett egyet, és közös – szintén újságíró – barátunk, az Az autó című autóslap főszerkesztője, Szécsényi Gábor hathatós támogatásával kicserélték. (Még jövök legalább egy sörrel Gabesznak.) Csakhogy ettől még mindig nem vált működőképessé az autó! Miután tudtam erről a javításról, elsőként úgy gondoltam, biztos, ami biztos, a benzinellátást ellenőrzöm. Lekötöttem a benzincsövet, Borisz indítózott, a látványt pedig a margitszigeti szökőkút is megirigyelhette volna, vagyis minden rendben. Benzin tehát van! A következő lépés természetesen adódik: a gyújtás ellenőrzése. A mindenki által ismert rutinnak megfelelően a gyújtáselosztó középső kábele ki, testhez, jelen esetben a hengerfejhez közelítése (ajánlott távolság 7 mm), majd indítózás. Az eredmény: semmi. Kicsit közelebb toltam a kábelt, így már láthatóvá vált a szórványos, elég gyengécske szikra. Ez is sok mindentől lehet, de a legkézenfekvőbb a kondenzátorra gyanakodni. (A megszakítót megnéztem azért persze, de az érintkezők kopottságán kívül nem mutatott komoly hibát – biztos, ami biztos, azért megtisztítottam.) No, de honnan vegyek egy másik kondit a próbához, erre nem készültem! Szerencsére elvittem az elektromos szerelő dobozomat is, amiben őriztem még egy-két régről megmaradt alkatrészt, ha minden igaz, van benne például még Trabant féltengely gumiharang is. Ennek ezúttal nem sok hasznát venném, az egyik rekesz sarkában megbúvó MZ motorkerékpár kondenzátor ellenben hasznomra lehet! Némi drótpucolás után a benzincső testelt bilincséhez szigetelőszalagoztam a kondenzátort, és már csak az elvékonyodott gyújtótrafó és elosztó közötti drótot kellett kicserélni, hogy következhessen az újabb próba. Középső kábel újra testközelbe, s jöhet az indítózás! Bár eléggé barkács a megoldás, a kövér, egészséges szikrák jó esélyekkel biztatnak. Középső kábel a helyére, szívató ki, hadd szóljon! Talán szólna is, ha a sok indítózástól az amúgy sem éppen csúcsformában lévő akkumulátor teljesen le nem hervadt volna. Jöhet a bika, jelen esetben a Polo képében. Összeálltunk, összekötöttük az akkukat, és miközben járt a Polo motorja, Borisz barátom ismét elfordította gyújtáskulcsot. A pótenergiákkal megtámogatva vidáman pörgött fel az indítómotor, majd körülbelül az ötödik fordulatra a kis Fiat motorja is berregni kezdett. Volt öröm, végre ismét működik a szerkezet. Kezdtem pakolni, hogy most aztán viszem az autót, de a precízióval beoltott Borisz előbb jobbnak látott mindent ellenőrizni. A duda dudált, a fényszóró világított, de a jobb oldali hátsó lámpa megmakacsolta magát. Hol világított, hol nem, indexelésre hol elhalványult, hol nem, és ugyanezt produkálta a féklámpa is. Testhiba! Gyors testkábelcsere, és a lámpák máris erősebben világítanak, mint a bal oldaliak. (No, majd azért azt is meg kell nézni egyszer!) De most már tényleg jöhet az indulás, mert úgy határoztam, hazaviszem a kicsikét. Egy kis logisztikai gondot okozott, hogy most már két autóm volt, amit végül úgy oldottunk meg, hogy én vittem a Fiatot, Borisz hozta a Polót, felesége pedig az ő autójukat. És így szépen, konvojban, hazakerült a Fiat is és a Polo is. Utóbbi szabad ég alá kényszerült, mert a helyét a 850-es foglalta el. Hiába, mégiscsak ő az idősebb! (Folytatása következik! )