Már a visszajelző lámpák sem égtek olyan fickósan, mint rég, ahogy szépen lassan adta ki a lelkét öreg Mazda B2200-asomban az akkumulátor. Éreztem én, hogy baj lesz, de először amolyan magyaros hej, ráérünk arra még attitűddel megpróbáltam nem tudomást venni a dologról. Aztán jött egy-két kínos incidens, amikor rövid utak alatt már annyira sem bírt visszatöltődni szegény, hogy a meleg motort beindítsa. Két-három vontatásos indítás után beláttam, valamit tenni kell.
De akkumulátort venni, az olyan kellemetlen dolog. Nem olyan, mint egy kötelező karbantartás, egy olajcsere, egy szűrőcsere, amit úgyis meg kell csinálni, ha az ember sokáig akarja használni a gépet. Nem is olyan, mint egy repedt szélvédő kicserélése vagy egy kopott kormány újrahúzása, amitől hirtelen jelentőset javul az ember komfortérzete. És még csak nem is olyan, mint egy gumicsere, ami ugyan drága, de legalább nem halunk meg a sztrádán egy durrdefekt után. Nem, ez a minimum 14-15 ezer forintos kiadás olyan érzés – legalábbis a magamfajta faszariaknak -, mint egy parkolási bírság vagy még rosszabb, mint a teljesítményadó befizetése.
Ha ebben a fehérben menne tönkre az akku – hát az baj lenne
Egy ennyire öreg akkuval már nincs sok értelme kísérletezni
Ezért is örültem meg, amikor tudós barátaim felhívták a figyelmet az elszulfátosodott akkumulátorok regenerációjának lehetőségére. Az energiatároló (és leadó) képességében meggyengült akkuk jó része ugyanis még megmenthető, ha az ólomlemezeken lerakodott szulfátokat sikerül leoldani. Ezeket a kezeléseket egyes elektronikai webshopok a normál, legolcsóbb töltőknél alig drágább otthoni töltőkkel ígérik. Az akku-szakboltok, elektromos szakszervizek egy része sokkal komolyabb és látványosabb gépekkel, szolgáltatásként kínálja az akku-regenerálást. Ez viszont elég drága, egy régebbi, elöregedett akksinál nemigen éri meg, nem is ilyeneket kezelnek ezek a cégek elsősorban, hanem targoncákba való nagyobb, drágább munkaakkumulátorokat.
Megelőző támadás a szulfát ellen
Aki szerint jobb félni, mint megijedni, olyan elektronikát is építhet az autójába, ami normál üzem közben bombázza nagy energiájú töltőlökésekkel az akkut, megelőzendő a szulfátréteg kialakulását. Hogy egy modern autó érzékeny elektronikájának közepébe mennyire jó ötlet egy alkalmanként 30-40 voltos, pár amperes áramlökést produkáló cuccot tenni – ehhez én nem értek, mindenesetre aki egy 10-20 ezerforintos akku élettartamának 20-30%-os kitolása érdekében beépítene egy ilyet, egészen mélyre ásó fórum-töredékeket talál az internet archív bugyraiban. Jó kísérletezést!
Az én kocsim akkuján egy büszke matrica hirdette: 2004-ben ez a Banner típus tesztgyőztes lett egy német akku-teszten. Eddigi tapasztalataim szerint 8-9 évnél ritkán bírja tovább egy az akksi, ez már így is élt eleget. Nem sok értelmét láttam venni egy második töltőt a garázspolcra, hogy most egyszer még feltöltsem azzal is, hátha, és szakszervizben sem akartam a 12 éves akkuval nekikezdeni kísérletezni. Pláne, hogy az akku-bevizsgálást és esetleges helyrehozást ígérő szolgáltatók nem közölnek árakat weblapjukon, ez pedig mindig gyanús. Mást kellett kitalálni, hogy elodázhassam a cserét.
Több helyről is hallottam, hogy van egy csodaszer, amit bele kell önteni a cellákba, és vegyileg leoldja a szulfátokat az ólomról. Vagy valami ilyesmi. Megálltam egy autósbolt előtt, rákérdeztem – és valóban! Íme, ez az:
Akkuvit – sokat már nem árthat egy tinikorú akkunak
Ennyiért megér egy próbát
Karaj, a világ legbutább kutyája segített belecsöpögtetni a rózsaszín trutyit a cellákba
Az eredmény meglehetősen vegyesre sikeredett. Az akku tényleg több töltést bírt felvenni korábbi állapotánál, sokkal biztosabban indult a kocsi, de 2-3 hét múlva már megint elég volt rajta felejteni a világítást 5-10 percig ahhoz, hogy ne induljon a motor. És szinte érezni lehetett, ahogy napról napra kevésbé magabiztosan teker az önindító reggelente. Majd eljött a pillanat, amikor megint ott álltam a vontatókötél végével a kezemben, hogy valaki rántson be, amikor nem indult a Mazda a falusi kisbolt előtt.
Szóval nem volt tovább hova hátrálni, akkut kellett venni. De hol vegyen akkut az emberfia? A nagyáruházakban az olcsók nagyon gyanús minőséget képviselnek, a márkásak nagyon drágák. A benzinkutakon a szokásos benzinkutas árképzés érvényesül. A kis autósboltokban általában nagyon szűk a választék: „60 Ah-ásat kér? Tessék, itt van, ez az! Húszezer!” – és akkor döntsük el, hogy ez most sok vagy kevés.
Milyen akkut vegyünk?
Hétköznapi, utcai autókba teljesen felesleges spirálcellás versenyautó-akkut, esetleg még a Porschénél is csak felárért kapható lítium indítóakkut venni. A gyári specifikációs szerinti kapacitású és indítóáram leadására képes, hagyományos ólom-savas akku kiválóan megteszi. Az akkusok azt javasolják, hogy ne a lehető legkisebb, inkább a legnagyobb kapacitású akkut vegyük meg a kocsinkba, ami belefér – ezt azért annyival finomítanánk, hogy ha amúgy mindig pöccre indul a kocsi, nem kell sok utólagos fogyasztót, nagy hifit kiszolgálnia az akkunak és ritka a kínzó téli hidegindítás, igazából eléggé felesleges a nagyobb és drágább akkuba beruházni. (Az egy izzításra, egy főtengelyfordulatra bármikor beinduló Mazdához én se vettem meg a 80Ah-s akkut, remekül kiszolgált eddig is a gyárinál kisebb méretű öreg Banner.)
Ezek közül a legolcsóbbak a cellánként csavaros kupakkal lezárt változatok, amikkel semmi baj nincs – időnként, amikor a motorolaj-szintet ellenőrizzük, érdemes ránézni a savszintre is, hogy nem párolgott-e ki túl sok belőle, és egy kis desztillált vízzel felönteni a folyadékot. Ezeknél szebbek, drágábbak, de nem jobbak a gondozásmentesnek mondott, valójában csak nehezebben nyitható és elvileg kevésbé párolgó, de ugyanígy lötyögő savval töltött akkuk. A márka is érdekes kérdés: igaz, hogy menőbb egy Varta, Bosch vagy Exide a gépháztető alatt, mint egy Jász-Akku vagy Rombat Calciu, de érdemes elmélázni azon, hogy míg minden akkuhoz jár egy év garancia, a legdrágább csodához sem jár kettőnél több – vajon miért nem, ha annyira gondozásmentes, márkás és tartós?
És még egy apróság: az akku polaritására is ügyeljünk, nem mindig ugyanazon az oldalon van a pozitív és a negatív sarok.
Szóval hol vegyen az ember akkumulátort? Hát persze, hogy a neten. Az árösszehasonlítókon hamar be lehet lőni, hogy a kocsinkba való kapacitású, indítóáramú akku márkánként mennyibe kerül, és még olyan kereskedőt is találunk, ha rászánunk pár percet a bogarászásra, aki a jó árú, megbízható márkájú akkuért cserébe úgy veszi el tőlünk a régit, hogy valamennyiért beszámítja az árba.
A 60 Ah-s akkuk legolcsóbbjaitól alig 1-2 ezer forinttal feljebb sikerült megvenni az amerikai Exide márkát. Vegyük észre a saját fejlesztésű akku-leszorítót!
Így vettem én végül egy gyönyörű Exide-ot netes foglalás után valahol Erzsébeten, egy kis szakboltban. Egy vastelepen 1200-1500 forintot adtak volna a régi akkumért, de szerintem a további jövés-menéshez képest jobban jártam azzal, hogy ott hagytam a döglött Bannert, 700 forintot jóváírtak az új árából, valamint az eladó a ki-beszerelést is megcsinálta, még össze se kellett koszolnom magam a cserénél.
Bónusztipp rögzítéshez
Az öregebb autókon az akkut rögzítő, rendszerint csavaros fémtartó rendszerint már elrohadt, elveszett. Tapasztalataim szerint egészen elképesztő kókányokkal próbálják ilyenkor helyettesíteni, a tartótálcához fogatni az akkut a gazdák, a Mazdán két hajlított menetes szár, számos anya és alátét, valamint egy két darab szögvasból és egy kis betonacélból hegesztett kompozíció volt hivatott helyén tartani, durva ütődésektől megóvni az akkut. Ezt az egészet kivágtam a fenébe, és feláldoztam egy kb. 500 forintos csatos leszorító gurtnit, ami örök időkre megoldotta a problémát, lásd a fenti képen.
