Hazatért a HA-NAN. A repülősök így, a lajstromjelével emlegetik azt az M24-es típusú, magyar tervezésű és gyártású repülőgépet, amiről csaknem fél évszázadon keresztül azt sem tudta itthon senki, hogy nem veszett oda a nagy világégésben. A lajstromjel egyébként a repülőgépek egyéni azonosítója, olyan, mint az autóknál a rendszám, vagy embereknél a név, de rádión is ez alapján tartják a kapcsolatot a géppel. A HA-NAN jelzésből az első két betű Magyarországra utal (HA, azaz HungariA), az utána következő három betű az egyedi azonosító.
A HA-NAN volt az utolsó gép abban a sorban, amit az 1938-ban először a levegőbe emelkedett HA-NAE kezdett meg. Az azonban úgy járt, mint legtöbb testvére: áldozatul esett a háború utáni „a múltat eltörölni” hangulatnak. A HA-NAN –on kívül csupán két további gép esetleges fennmaradására van még halvány esély. Ezeket 1940-ben Egyiptom utolsó uralkodója, Faruk király vásárolta meg azt követően, hogy látta a HA-NAE repülését.
A HA-NAN szerencséje az volt, hogy nem maradt itthon. Ungár Patrik kutatása alapján tudjuk (a típus története és leírása itt olvasható PDF-ben), hogy 1944. december 11-én Szücs Dénes berepülőpilóta egy lengyel mérnök társaságában a Budaörsi Repülőtéren egyszerűen elkötötte a gépet, és több fronton átrepülve meg sem állt vele Olaszországig, ahol a már amerikai megszállás alatt álló Tortoretto repülőterén szállt le. Arra, hogy mi történt ezután vele, csak azt követően derült fény, hogy a nyolcvanas években magyar repülőrajongó turisták a milánói repülőmúzeum plafonjáról lógó, az eredetitől teljesen eltérő festésű és immár olasz lajstromjelű (I-TITI) gépben felismerték az M24-est.
Ez nem a HA-NAN, hanem az egyik testvérgépe. Jól látszik az egyszerű (nem állítható) légcsavar, és a kerekek befogadása miatt eléggé vaskosra sikerült szárnytő Fotó: fortepan
Az azonosítás egyébként – a hazatért gépet nekünk megmutató Ungár László szerint – az álcázás ellenére nem volt olyan nehéz. A Jancsó Endre és Szegedy József által 1938-ban tervezett M24-es ugyanis kora egyik legkorszerűbb motoros túrarepülőgépe volt, olyan megoldásokkal, amiket a kor akkori csúcsgyártói, például a német Bücker, vagy a szintén német Klemm, vagy Arado sem alkalmazott így együtt. Ezek közül feltétlen említést érdemel a kétüléses elrendezés, a behúzható futómű (az M24 volt az első magyar gyártású behúzható futóműves gép, a túlnyomó többség akkor még ugyanis merev futóművel készült) és a rendkívül áramvonalas forma. Utóbbit indokolta, hogy a géppel a saját kategóriájában sebességi rekordot szándékoztak felállítani. Ez ugyan meghiúsult, de a 105 lóerővel elérhető 250 km/órás maximális sebesség önmagáért beszél.
Ungár László emeli le a burkolatot, hogy megmutassa a motort
A megtalálást és felismerést követően évtizedekig tartó huzavona kezdődött. Természetesen szerettük volna visszakapni a hazai repüléstörténet szempontjából egyedülálló gépet, erre azonban az olasz törvények miatt nem volt, és ma sincs lehetőség. A műtárgyakban gazdag országban ugyanis a kótyavetyélések és mutyik megakadályozása érdekében úgy rendelkeztek, hogy olasz múzeum birtokában lévő tárgyak sem el nem adhatók, sem el nem cserélhetők. Ezért hiába ajánlottunk fel a magyar vonatkozású M24-esért cserébe olasz vonatkozású cseretárgyakat, nem jöhetett létre az üzlet.
A legjobban a motortartó kicsit rozsdás csőszerkezete látszik, de mögötte ott a német gyártmányú, 105 lóerős, lógóhengeres Hirth HM 504-es motor
Miközben folytak a tárgyalások, a gépet egy átrendezés során szó szerint kitették a múzeumból – a szabad ég alá. Az elkövetőket, vagyis a múzeum akkori vezetését később szintén kitették, de ez sajnos nem változtat a tényen, hogy a gép érthetően megsínylette a hanyag bánásmódot. A további tárgyalásokkal egyidejűleg folyt a múlt feltárása. Ungár Patrik kutatásából az derül ki, hogy a gépet az amerikaiak lefoglalták, repülőképes állapotban tartották és így adták át az olaszoknak. Nem is akárki tette rá a gépre a kezét, mint az Alitalia akkori főpilótája, aki a hírek szerint nagyra értékelte repülési tulajdonságait. Később egy gyűjtőhöz került, ő adta át a múzeumnak – vélhetően azért, mert már nem lehetett repülni vele.
Elég puritán az ülés, de a pilóta az ejtőernyőjén foglalt helyet
A történet tavaly vett szerencsés fordulatot, amikor sikerült találni az olasz törvényben egy aprócska engedményt. Eladni ugyan valóban nem adhatja el a múzeum a gépet, de tárolásra, kiállításra, vagy felújításra – a tulajdonjog fenntartása mellett – bárkinek átadhatja! Ungár László és kollégái úgy vélték, ez kiváló lehetőség. Költséget nem kímélve lefolytatták az olaszok által megkívánt körülbelül arasznyi vastag adminisztrációs levelezést, és végül hazahozták a HA-NAN-t!
Már alakul a felújításban résztvevők lelkes csapata
Most előre láthatóan másfél évig tartó felújító munka kezdődik, ami után még legalább ugyanennyi ideig itthon maradhat a gép hazai kiállításokon – és annak sincs akadálya (az olasz törvények ezt nem tiltják), hogy hosszabb-rövidebb időre bármikor máskor visszatérjen. (Állandó kiállítóhelyre sajnos jelenleg nincs esély.) A felújítás várható költségeit nem egészen hétmillió forintra teszik az alapítványnál, ennek összeszedésére gyűjtést rendeznek. Műrepülő bajnokunk, Bessenyei Péter máris jelezte, hogy szívesen támogatna egy ilyen programot. Az alapítvány tagjai kérik, hogy bárki, aki akár kisebb összeggel is képes, járuljon hozzá az egyetlen fennmaradt magyar gyártású és tervezésű repülőgép kiállítási szintű rendbehozatalához – amibe remélhetőleg a motor indítható állapotba hozása is belefér. Jelentkezéseket az ungaranzani{kukac}gmail.com email címen várnak.
