Amikor szombat reggel kidobott magából az ágy és odabotorkáltam a hozzám legközelebb fekvő ablakhoz, kivételesen nem a fák alól kukucskáló sorházakat láttam, hanem dübörgő Bugattik és ércesen szóló BMW 6-osok vonultak el a szemem előtt. No, meg egy dögös Ford Mustang pirosba öltözve! Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy a Balatonfüreden immár negyedik alkalommal megrendezett Concours d’Elegance autós szépségverseny mezőnye aligha fog csalódást okozni bárkinek is. Az igazán nívós rendezvényt nemcsak a BMW vette szárnya alá, hanem az UNESCO is világörökségi rendezvényként tartja számon.
Míg tavaly a BMW századik születésnapját ünnepelték a Concours d’Elegance-on, addig idén a bajor márka alá tartozó Mini volt a középpontban. Éppen 50 éve volt, hogy a finn Rauno Aaltonen megnyerte a Monte Carlo Rallyt egy piros Cooper S kormánya mögött. Ha nem is az 1967-es éles bevetésen száguldó darabot, de egy minden szempontból hiteles replikát ki is gurítottak a balatonfüredi Tagore sétányra több mint ötven különlegesen szép veteránautó társaságában. Amennyiben klasszikus Miniről van szó, mindenkinek szinte ugyanaz az autó ugrik be elsőre – naná, hogy elméletben melléállítjuk a langaléta Rowan Atkinsont – de meglepően sok egyéb megjelenési formája van a brit kisautónak. Akadt például ponyvázható platós és zárt kisteherszállító verzió is.
A legelhízottabb klasszikus MINI is kevesebb, mint 700 kiló, de négy dobfékkel időben kell gondolni a megállásra is. Sir Alec Issigonis igazán meghatározó autót alkotott, mely nem csak olcsó volt, hanem méretéhez képest még valószerűtlenül tágas is, a kifejezetten költséghatékony autó később nem csak a hírességek körében lett népszerű, hanem versenyeken is bevetették.
A finn Rauno Aaltonen szignózta is az apró piros Mini tetejét, hiszen ez egy kiválóan megépített replika az ő versenyautójáról.
Kívánatos a sárga platós MINI, melynek rendszáma lehajtott hátfallal is olvasható marad.
A Bugattik csúcsa
A szépségverseny előestéjén az autók történelméhez kiválóan értő Négyesi Pál vezetésével tettünk egy kis garázstúrát, ahol először láthattuk a kiállítás javát adó autókat. Az első gép, amit megpillantottunk a nyers betonfalak között, az a fekete Bugatti Type 57 SC Atlantic volt, melynek láttán még a szívem is kihagyott. Olyannyira nem érezni rajta, hogy csupán egy film kedvéért készült, Jaguar alapokra épített – az eredetitnél hajszálnyival kisebb – replika, hogy ennek dacára is elképesztő összeget képesek fizetni érte az elszánt gyűjtők.
Jean Bugatti magnéziumötvözetből alkotta meg Aérolithe nevű koncepcióját a ’30-as évek közepén, ami aztán olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy született belőle egy négy darabból álló széria, már alumínium karosszériával, de változatlan formával, meg persze a jellegzetes szegecselt gerincekkel. A hosszú orra teljesen indokolt, hiszen nemcsak a 3,3 literes sornyolcas motornak, hanem egy kompresszornak is el kell férnie benne, amivel teljesítménye 200 lóerő körülire nőtt. Mára csupán három maradt fenn a sorozatból, ezek ma a világ legdrágább autói között szerepelnek. Ralph Lauren, az amerikai divattervező birtokolja az egyik példányt, melynek értékét 40 millió amerikai dollárra becsülik.
Csupán négy darab Bugatti Type 57 SC Atlantic készült, de csak három marad fenn a különleges sportkocsiból.
Semmivel össze nem téveszthető a szegecselt karosszéria. A Balatonfüreden kiállított darab ugyan egy filmhez készült replika, de minden részletében tökéletesen hozza az Atlanticot.
Sötét bézs bőr és igazi fa borítja az Atlantic kabinját. A kormányt félre lehet dönteni a könnyebb kiszállás érdekében.
Erre nem voltak felkészülve
Szintén a ’30-as években született a Chrysler Airflow, pedig messze újabb autónak tűnik. Bár kiállása és mérete alapján ma simán ráírhatnánk, hogy crossover, azért ennyivel nem járt előrébb, de a vonalai egyértelműen egy hamarosan eljövő korszakot villantottak meg. A sárvédők szinte már a karosszériába olvadtak és ennek meg is volt a nyomós oka: ez az egyik első olyan autó, mely a fejlesztés során gyakrabban járt szélcsatornában is – ezzel már az 1910-es évektől kísérleteztek az autógyártók a magyar származású Járay Pál ötlete alapján. Annak ellenére tolták előrébb az utaskabint a tengelyek közé, hogy az Airflow orrában hatalmas motor dolgozik, 5,3 liternyi lökettérfogatnak és nyolc hengernek kell elférnie sorban.
Hiába volt végtelenül innovatív, a vásárlók még 1940 felé haladva sem voltak felkészülve a formára, így a korabeli autóknál kevesebbet fogyasztó és magasabb színvonalú menetkomforttal megáldott Airflow nagyjából 120 ezer legyártott darab után eltűnt a kínálatból. A Balatonfüredre érkezett példány vitte haza a Concours d’Elegance fődíját.
Ezt a sziluettet egyszerűen nem tudta befogadni a közönség a ’30-as években, A Chrysler Airflow messze meghaladta korát és ezt érezni is lehetett rajta, mégsem lett siker. Az innováció nem minden, a tervezők megtanulták, hogy a korszak trendjéhez alkalmazkodó formában kell tálalni.
A pletykák szerint a lámpákat eredetileg a sárvédőkbe szerették volna integrálni, ezt azonban a kor technológiai színvonala nem engedte meg.
Áramvonalas kialakítás és gazdagon használt klasszikus króm díszítések igazán eklektikus megjelenést adtak az Airflownak.
Hallottál már a Wikovról?
A szerteágazó autóipar bő 130 éves fennállása alatt rengeteg márka éledt fel és tűnt el, így minden autóbolondnak bőven szolgálhat meglepetésekkel egy ilyen veteránautó-szépségverseny mezőnye. Számomra ilyen új felfedezés volt a cseh Wikow márka. Mint megtudtam, a Wichterle & Kovárík nevű cég Csehország legnagyobb mezőgazdasági gépgyára volt, akik 1924-ben az olasz Ansaldo licence alapján kezdtek bele az autógyártásba Wikov márkanév alatt. Első modelljük egy túrakocsi volt, a második pedig az itt kiállított, egyszerűen – teljesítménye után – 35-ösnek keresztelt típus, melyet többféle karosszériával – hatszemélyes szedánt, négy utas számára kialakított kabriót és rövid tengelytávú kétajtóst – is kínáltak, ennek ellenére csupán 150 darab készült belőle.
Bár a 7/28-as modell eredendően családi autó volt, 1930-ban alaposan átfazoníroztak párat kétüléses sportkocsivá, amelyek a 40 lóerős teljesítményű motorokkal kiválóan vezethető autók lettek, így szép eredményt értek el különféle versenyeken. A megbízható típusok és a széles modellválaszték ellenére nagyjából 500 darab személyautó után a Wikov még a ’40-es évek előtt beszüntette a gyártást.
Mezőgazdasági gépek gyártásával foglalkoztak, majd Wikov márkanév alatt kb. 500 autót gyártottak. Gusztusos forma és megbízhatóság jellemezte ezeket az autókat.
Családi autóból faragták ezt az apró kétüléses roadstert.
Elegáns műszerfal
Finomságok
1982-ben mutatkozott be Párizsban a Ferrari 308 GTS Quattrovalvole, melynek neve világosan utal arra, hogy hengerenként négy szelepet kapott a 2,9 literes V8. Pininfarina formatervét még az amerikai előírásoknak megfelelő lökhárítók sem tudták elcsúfítani. Nem véletlen a Robin1-es rendszám, éppen ilyen autót hajtott Tom Selleck is a Magnumban.
Ma már szinte elképzelhetetlen egy piros luxuslimuzin, pedig roppant stílusos ez a W126-os Mercedes is. A szokatlan színt egy brémai hajóépítő mester választotta 1980-ban a V8-as 500SEL-hez. Aligha volt nála menőbb fazon akkoriban Brémában.
Az SLC hosszabb tengelytávval és fix tetővel készült, ettől lett rettentő elegáns kupé a sportos roadsterből.
Pár nappal a Concours d’Elegance előtt készült el a Bavarian Classics ezzel a piros BMW E30 M3-assal. A szalon állapotúra restaurált darab ráadásul egy Jhonny Cecotto Edition, amiből csupán 505 darab készült. Soros, négyhengeres S14-es kódjelű motorja 215 lóerős.
A 912-es, tehát a belépőmodell 1,6 literes boxerje nagyjából 90 lóerős teljesítményt kínált, ami ma nem tűnik soknak, de lelkesen fogadta a közönség, sokszázezer készült az alapmodellből.
Franciás vonalak jellemzik, pedig a bajorok alkották ezt a kétüléses roadstert a BMW 315-ös alapjaira. A kalandos életű autóval azt szerették volna megmutatni, hogy milyen cifra karosszéria elemeket lehet sorozatban gyártani a ’40-es évek felé közeledve.
