Nemrég bemutattuk az új Suzuki Swift különleges fényezését, majd Magyarország legkanyargósabb útjain vittük táncba, de az igazi kaland most kezdődik. A világ leghíresebb autós műsora a világ legjobb autós útjának nevezte a közel 2800 méteres magasságig kígyózó, júniusban is részben hófödte Stelvio-hágót – ide indultunk a vadonatúj piros Suzukival.
Hárman vágtunk neki a durván 1800 kilométeres útnak a legtakarékosabb, hibrid Swifttel. Terveink szerint az égig mászó szerpentin előtt meglátogatjuk Mozart szülővárosát, majd Dél-Tirol központjában nézelődünk, végül az osztrákok Balatonjában is fürdünk egyet.
Íme, az útvonal! Négy nap alatt járjuk végig a csodás helyeket, urasan kirándulva, átlagosan nagyjából 500 kilométereket autózva naponta a szépnek ígérkező városok között. Természetesen a Stelvióra vagyunk a leginkább kíváncsiak
Első nap, első reggel – Budapest után nem sokkal mindjárt hatalmas torlódásba futottunk, foltozták az M1-est. Írtunk róla korábban, hogy a sztráda úthibái miatt tavaly több helyen sebességkorlátozást kellett bevezetni, de sebaj, később behozzuk ezt a kis lemaradást
Valahol Bécs után, Salzburg előtt éppen bő 3000-et forog a Swift 1.0-s, turbós motorja. Három utassal, kalaptartóig pakolt csomagtartóval 5,3 literes átlagfogyasztással suhanunk a 27 fokos nyári napsütésben
A szó szerinti fordításban sóvárat jelentő Salzburg több belső, vagyis a belvárosban magasodó hegyének egyikébe érkeztünk meg késő délután. Amint látják, tényleg a belsejébe. Kitalálják, hová vezet ez a folyosó?
A szállodánk melletti mélygarázsba. A 150 ezres, Mozartstadtnak is becézett város hegyekkel és a Salzach folyóval tördelt belvárosában minden négyzetmétert kihasználnak az osztrákok. Ennek a hegynek többszintes, ahogy látják, szintenként nem túl magas mélygarázst vájtak a belsejébe
Hangulatos utcácskák és koncerttermekkel övezett parkok tarkítják a 20 éve a világörökség részét képező belvárost. Mi ugyan ebben az autóval nem járható utcában szálltunk meg az Amadeus nevű kis szállodában…
…de Mozart nevű hotelt sem volt nehéz találni egy autós fotó erejéig
A német határ mentén fekvő nyugodt tartományközpont a zeneszerző zseni emlékhelyein kívül számos érdekességet tartogat a látogatóknak. Mi például nem tudtuk, hogy a párizsi Szajna mellett a Salzach folyón átívelő egyik gyaloghíd is a szerelmesek lakatjainak ezreivel van tele. A sétány remek vacsorázóhely, éttermeiben a folyóból kifogott halakkal kínálják a turistákat. Mi is megkóstoltuk
Másnap korán keltünk, ez lesz a nagy nap! Egy Bécsben élő családtag tanácsát megfogadva a belváros közelében tankoltunk: lehet kapaszkodni, itt olyan 30 forinttal volt olcsóbb a 95-ös benzin, mint a Hegyeshalom előtti legutolsó magyarországi kúton. Igen, jól olvassák
Közeledve a Stelvio-hágóhoz egyre magasabb, és egyre havasabb hegyek tűntek fel a sztráda közelében. Aktiváltuk az új Swiftben a sávelhagyásra figyelmeztető rendszert, ami egy-két elbambuláskor (amikor irányjelzés nélkül érintettük a középső, elválasztó sávot) finoman megrázta a kormányt, és apró kormánymozdulattal a saját, biztonságos sávunkban tartotta az autót
Egyre több, akár 2-4-6 kilométer hosszú alagúton is áthajtottunk, a négy nap alatt legalább harmincon. Jellemzően 100 km/óra a megengedett maximális tempó ezekben, több bejáratánál ott virított a Section Controll-felirat, azaz a járművek átlagsebességét mérte néhány kamera képe alapján az osztrák rendőrség
Közeledünk, Olaszországot jelöli előttünk a kék uniós tábla, határállomás természetesen sehol. A 70-80-as tempó mellett errefelé olyan 3,5 liter körüli átlagfogyasztást mutatott a hibridesített Swift kijelzője. Mindössze 6,2 kg az SHVS-rendszer súlya, amely a teljesítménynövelés helyett a fogyasztáscsökkentést szolgálja ötletesen: fékezéskor, de már gázelvételkor is az indítómotor-generátor áramot tölt a lítiumion akkumulátorba, majd ezt az „ingyenáramot” felhasználja egy villanymotor a benzinmotor megsegítésére, amely így kevesebb üzemanyagot éget el
Megérkeztünk! Olyan 10 kilométert már autóztunk felfelé, de az erdős táj még mindig csak a Stelvio-hágó alját jelzi. A navi persze már szépen rajzolja a kanyarokat, az út pedig egyre szűkebb. Sáv már itt sincs középen, az aszfalt a csúcsig szűk, éppen hogy csak két autónyi széles, kizárólag lassan lehet elhaladni egymás mellett
Európa második legmagasabb, aszfaltozott közúton megközelíthető hágóján muszáj volt félreállni a kevés kiszögellés egyikére. Egykor a szekérrel árut szállító fuvarozók számára lócserélő helyeknek alakították ki ezeket, mert az állatok egyszerűen nem bírták egyhuzamban az utat. A hőmérséklet is szélsőséges: 25 fokos kellemes melegből indultunk fél órája a hegy lábától, itt már 12 fokos, hűvös, ám haraphatóan tiszta a levegő. A táj lenyűgöző, félelmetes mélységekkel körülöttünk, a hágó legmagasabb pontja 2757 méter
A Top Gear egyszerűen a világ legjobb autós útjának nevezte, a La Gazzetta dello Sport pedig így írt róla. „Az olasz Marco Pinotti, aki a 2005-ös Giro során járt a hegyen, az ‘aszketikus élmény’ szavakkal írta le az utat – az önmegtagadás szinte vallási áhítattal járó gyakorlataként. Bár az aszketikus talán nem is megfelelő szó, hiszen abban benne foglaltatik a puritánság és a lemondás is. A Stelvio pedig élvezetet is nyújt. Van valami spirituális a csúcsa felé történő utazásban és abban, ahogy a Giro d’ltalia, a motorostalálkozók résztvevői, a magányos autósok minden alkalommal harcba szállnak a hóval, ami akár egész nyáron fent időzik a hegygerincen. Az istenek a hegyekben laknak.”
A szerpentin kétharmadánál járunk, ott kanyargózik felfelé a többi, a Swift fölött. Az északkeleti részen 48 hajtűkanyar sorakozik egymás után, az átlagos emelkedés 7,4 százalékos, amit pl. az Egyesült Államok főútjain nem is engednének: az ottani szabvány átlagosan, maximálisan 6 százalékot enged. Kíváncsiak voltunk, meddig melegedik az extrém úton a Swift vize, de szinte alig ment felfelé a mutató
Ez a fotó mutatja a Stelvio két legjellemzőbb vonását. 1. Bármily meglepő, a járművek közül minőségi versenykerékpárból közlekedik (inkább lépésben cammog) itt a legtöbb. Valószínűleg az amatőr bringások számára hasonlóan extrém teljesítmény lehet láblerakás nélkül feltekerni egyszer ide, mint mondjuk egy amatőr futónak teljesíteni a maratont. 2. A hajtűkanyarok általában szélesednek cseppet, legnagyobb részük mégsem alkalmas a csapatásra: így is túl szűk, és nem lehet látni, hogy jön-e valami szemből. Ráadásul a bringások is kerülik a kanyarok belső, meredekebb ívét – tempósan autózva észnél kellett lenni a kanyarokban
A csúcs közelében kétméteres, összefagyott hófalak között fotózkodtunk, itt már csak 5-6 fok volt a hőmérséklet. A 112 lóerős, SHVS hibridrendszerrel kiegészített 1.0 Booster Jet benzinmotor simán feltolta a hegyre az alapból 875 kilós, könnyű Swiftet. Az elöl MacPherson, hátul csatolt lengőkaros felfüggesztést pedig nem hozta zavarba a helyenként gyatra olasz aszfalt. Ritkán kapcsoltunk kettestől feljebb, mondanunk sem kell, a 195 km/órás végsebességet nem itt teszteltük
Leírhatatlan a látvány és a levegő minősége, a világon tényleg nem sok ötcsillagos szálloda kínálja azt, ami az ide felautózók érzékszerveit kényezteti. De minek fizetne bárki is vagyonokat luxushoteleknek? A nyugati turisták is okosan, a Swift mögötti lakóautókból élik át ezt a csodás élményt
Mi viszont nem aludhattunk itt, bekapcsoltuk a kamerát, és elindultunk lefelé. Ilyen az autóból a híres szerpentin!
Szédülősök ne egy kiadós olasz lakoma után vágjanak neki. Mi is a Stelviót hátrahagyva vacsoráztunk egy remek helyi étteremben a hegy tövében. Kell-e mondani, hogy mit? Pizzát, lasagnát és gnocchit tiramisuval, profiterollal. Utána még bő egyórás út állt előttünk Dél-Tirol fővárosáig
Bolzanóba érkezve tovább íródott a „különleges mélygarázsok” című történet. A szálloda recepciósa kézen fogott, elsétáltunk vagy 50 méterre a hoteltől, rámutatott egy vaskapura, és a kezembe nyomott két kulcsot: na, álljon ide a kocsijával, és innentől, drága uram, ezekkel a kulcsokkal jut le a mínusz második szintre, ott a 30-as hely lesz az öné. Először ezt a vaskaput nyitottam ki az egyik kulccsal, aztán lekanyarodva a föld alá, egy másik vasrács normál ajtaján belépve a mélygarázsba kis keresgélés után megtaláltam a falon az ajtónyitó elektronikát aktiváló kulcslyukat. Leautóztam két szintet egy olyan sötét, évtizedek óta elhagyottnak tűnő bunkerben, amilyet még nem láttam. Utána értem ide, ebbe a lyukba. Itt a másik kulccsal sikerül kinyitni a mélygarázs mélyére rejtett privát garázst. Hihetetlen volt, és kb. 20 percig tartott a 100 méteres út. Szerencsére előre szóltak, hogy pakoljuk ki a csomagokat, mert lentről „kicsit” macerás lenne
Másnap reggel az észak-olasz város minden négyzetmétere feledtette az extrém parkolós kalandot. Bolzano főterén mindjárt belefutottunk egy veteránautós raliba sok-sok különlegességgel
A napot indító cappuccino (ami reggeli ital Olaszországban) komótos szürcsölgetése közben a helyiek vagyonokat érő autókat csodálhattak
Pár utcával arrébb pedig a turisták egy hangulatos, kis piacot fedezhettek fel. Ennél a jobb oldali árusnál – akitől alig tudtunk szabadulni – mi is vettünk olajat, szárított paradicsomot és tésztát
Ebéd után teli hassal még nehezebb volt beülni hotelünk gyufásdobozába rejtett Suzukinkba. Irány az 550 kilométerre fekvő Klagenfurt!
De előtte még tankoltunk a belváros közelében, tartva magunkat ahhoz a többször bebizonyosodott elmélethez, hogy itt olcsóbb a sztrádák kútjainál az üzemanyag. 500 méteren belül találtunk is egy teljesen elhagyott töltőállomást, és ezt a másikat. Hát, a parkoláshoz hasonlóan működgetett ez is. Személyzet nélküli automata kút, amelyen a pisztolyok fele halott volt (a Swift mögött „kaputt” felirat olvasható egy A4-es lapon), másrészt az ottlétünk alatt ide érkezők fele nem jött rá a működésére, harmadrészt – így mi is – csak készpénzzel tudtunk fizetni, mert a 3 dombornyomott kártyánkból egyet sem fogadott el. Sokan tankolás nélkül távoztak
Innentől viszont mesés tájakon át vezetett a Swift navija rengeteg vár és kolostor között, szinte 15 percenként megálltunk volna nézelődni
Ahogy az út kívánta, bő négyliteres átlaggal korzóztunk Dél-Tirolban. 1100 kilométer után itt már egyértelműen Magyarország felé, de még közel sem haza
Tényleg muszáj volt leparkolni pár helyen
Utolsó esténken Klagenfurtban szálltunk meg, és meglepve tapasztaltuk, hogy sem ekkor, de különösen másnap délelőtt is alig láttunk járókelőket a Belvárosban, a nagyjából 7-8 méteres sárkánnyal küzdő buzogányos hős szobra körül. Másnap kiderült, hová menekültek a kora nyári meleg elől a helyiek, mentünk mi is utánuk
Előtte még készültünk egy mélygarázsos kalandra, de szállodánk recepciósa csak mosolyogva hallgatta előző esti procedúránkat. Itt 25-30 éve nem nyúlt senki autóhoz, hagyják nyugodtan az utcán a Suzukit. A csomagjainkat felvittük, ahogy látható, az elődnél 55 literrel tágasabb csomagtartóban három ember négynapi pakkja simán elfért
Utolsó nap, reggel tankoltunk, megint csak a hazai autópályás áraknál olcsóbban. Aztán a belvárostól mindössze 4 kilométerre lévő Wörthi-tóhoz autóztunk
Na, itt hűsölt Klagenfurt lakossága. A stégekre épített speciális strandon, vagy a tóparti fesztivál napellenzős teraszain
Azt mondják a karintiaiak, ez az ő Balatonjuk. Kipróbáltuk, annál kicsit hidegebb a vize, viszont átlátszó
A Hafenfest sátraiban az itthoniakhoz hasonló a kínálat: perui indiánok karkötői, sör, és sült malac
Az egyszeri megállással közel hatórásra kalkulált hazaút előtt muszáj volt némi helyi sütésű kalóriát magunkhoz venni, ha már a Swift megkapta a maga osztrák benzinét
A tó partján utoljára írtunk be címet a négy nap alatt makulátlanul, hiba nélkül teljesítő naviba. Megvolt Salzburg, égig másztunk a Stelvio-hágón, jókat vásároltunk Bolzanóban, fürödtünk a Wörthi-tóban, most már irány Magyarország
Hazaérkezésünk után egyből a mélygarázsba hajtottunk. Egy utolsó gyors fotót kattintottunk a végül 1815 kilométert 4,8 literes átlagfogyasztással teljesítő Swift hibridről, majd leraktuk a kulcsot. Másnap új csapat indul ennél is hosszabb, és még izgalmasabb kalandot ígérő útra a Suzukival