Feleségemet váratlanul cége bécsi központjába szólította a régiós főnöke. Sajnáltuk volna kukázni az előre megvásárolt színházjegyeket, ezért az egyik legjobb barátnőjével néztem meg a darabot. Sziporkáztak a Katona művészei, igazán remek szórakozást nyújtott az előadás, ám hazafelé baktatva a hideg éjszakában mégsem a jelenetek körül forgott az agyam.
Az előadást követően elkísértem két éve újonnan vásárolt Hondájához a barátnőnket, és reflexből megkérdeztem tőle.
-Van benne ülésfűtés?
-Elvileg van. Csak nem tudom, hol.
-Viccelsz?
-Nem!
-Hogy lehet, hogy nem tudod?
-Hát, ez van!
Kimondottan okos, talpraesett, a munkahelyén vezetőként dolgozó harmincas nőről beszélek, akit mindjárt fel is hívok, hogy megihletett a közös jelenetünk. Miután kattintottam egyet a térdétől 15 centire lévő kapcsolón, és elbúcsúztunk, azon gondolkodtam: vajon mennyi autós élhet úgy együtt a saját járművével, hogy nincs tisztában teljesen a működésével. És itt sokkal tágabb körre gondolok, mint az ülésfűtés.
Másnap reggel dobtam egy kör-e-mailt a szerkesztőségben, plusz beraktam a címzettek közé a Vezesshez így-úgy kötődő pár embert, és megkérdeztem őket: ti hallottatok már hasonlót? Van bármilyen sztoritok ehhez kapcsolódóan ismeretségi körből?
Korábban szükségét éreztük egy összeállításnak a személyautók műszerfalán időnként kivillanó kis, színes ikonokról, ma már biztosan tudom, indokolt volt. Huszonnégy óra alatt tucatnyi remek sztori landolt a postaládámban, annyira jók, hogy muszáj megosztanom önökkel. Sajnos.
Ha már lámpa…
Egyik kollégám szintén a felesége ismerősének történetét küldte el. Pasi a drága, még mielőtt valaki azt gondolná, hogy itt és most jót szórakozik a hölgyek autós csetlésein és botlásain, fontos megjegyeznem, az alábbi sztorik többségét urak követték el. Nos, erről a bizonyos férfiemberről többen tudták a baráti körében, hogy rendszerint ködlámpával égeti ki a forgalomban vele szemből érkezők retináját. Hogy miért? Válasza szerint azért, mert tetszik neki a műszerfala kijelzőjén az a sok szép kis világító lámpácska. Minél több világít, annál jobb.
A sztori forrása nagyon-nagyon régi kedveséről is megosztott velem egy tündéri történetet, rá éppen ellenkező hatással voltak az ikonok. Egyszer az ifjú hölgy szigszalagot kért tőle, hogy ne vakítsa el vezetés közben a kijelzőn világító piros lámpa. Ő ugyanis leragasztaná. Melyik lámpád világít, szerelmem? Melyiket szeretnéd eltüntetni? – kérdezte a kollégám, aki mikor meglátta, hogy a motorolaj hiánya miatt jelez az ikon, esztétikai műtét helyett sürgősen olajat vásárolt az autóba.
Nem árulom el, ki írta a következőt saját magáról, csak annyit mondok, a címzett hímneműek egyike. Állítása szerint ő a mai napig nem tudja a saját autójában állítani a fényszóró magasságát, pedig már meg is mutatta neki a Vezess egyik újságírója. Éppen a lámpaügyekben jártas szigszalagos kolléga.
Jöjjenek a BMW-sek, mercisek
Nem mintha márkafüggő lenne e cikk témája, ám ezek a szösszenetek éppen német prémiumban utazóktól érkeztek. Egyikük mintegy félévnyi X4-használat után kérte meg közösségünk BMW-specialista tagját, hogy ugyan árulja már el neki, a fogyasztást mutató jelölésnél mi az a kis csíkocska a kocsijában. Hát, a fogyasztásod. Az átlagfogyasztás.
Másikuk annyira a jövőben él (tudják, tabletek, érintőképernyők, menük), hogy a következő kérést szegezte kollégámnak a saját autójával kapcsolatban. Nem találom a menüben a tetőablak nyitását, mutasd már meg légy oly’ kedves. Szerzőnk erre egy hanyag mozdulattal kiemelte mutatóujját a többi közül, és rábökött a tetőablak nyitó gombjára. Ami éppen a tetőablak mellett található.
Szűken értelmezve cikkünk témáját talán nem is kapcsolódna ide, de mégis berakom másik cimborám levelét. Egyik ifjú férfiismerőse vadonatúj Mercedest vásárolt, és a legőszintébb hittel elmondta mindenkinek: az ő autója annyira ritka, hogy nem szerepel egyetlen gyári katalógusban sem. Sima GLK volt.
Na jó, jöjjön egy suzukis sztori. Szerkesztőségünk egyik tagjának a barátja rendszeresen kipittyenti Swiftjének riasztóját, mielőtt beleül. Eddig rendben is van, ám amikor beült, szintén rányom egyet, hiába mondták már el neki ezerszer, hogy az úgy már nem lesz jó.
Szeretett nagyjaink
Édes anyukámról szól a történet – kezdte kollégám, majd így folytatta: róla azt érdemes tudni, hogy Trabanton tanult vezetni, és a jogosítványa a saját bevallása szerint a két szomszédos település között érvényes (lakóhely és munkahely). Egyszer csak lecseréltük a Trabantot egy Suzukira, egy négyfokozatú váltóval szerelt autót egy ötfokozatú váltósra.
Viszont az anyukám soha, de soha nem rakta ötödik fokozatba a váltókart azon a bizonyos útvonalon, ahová a jogosítványa szólt. Pedig a lakóhelye és a munkahelye között – ahogy említettem – országúti szakasz is van, jól esne az ötödik a négykerekűnek. Megkérdeztem, hogy miért van ez így. Esetleg nem tudja, hogy létezik még egy fokozat az új autónkban?
A válasza egyszerű volt: amikor ő még vezetni tanult, mindössze négy fokozat volt az oktató autójában. Ezek után megmutattam neki, miként lehet berakni ebbe a rejtélyes ötödik fokozatba a váltókart. Ha jól tudom, azóta sem használja.
Talán a tévében láttam valamikor írónőnket, aki nagyjából hasonlóan régi, kispolszkis kalandját osztotta meg a széles nyilvánossággal. Eszerint Budapestről a Balaton irányába autózva szokatlan szagot érzett jópofa kis járgányában. Nem akart szűnni a büdös, mintha égne valami, így félreállt. Körbeszaglászott, sehol semmi. Folytatta az utat, majd még egyszer megállt a 7-es mellett, de sehol semmi nyomára nem akadt a szokatlan szagnak. Végül gond nélkül leért, talán Füredre, de ebben már nem vagyok biztos. A lényeg: amint leparkolt a szokásos helyére, behúzta volna a kéziféket, ám ijedten vette észre, hogy az Pesttől odáig be volt húzva.
Végül egy olyan történet, ami arról szól, hogy ne csak belül figyeljünk az autónkra, hanem azt se felejtsük, hová parkolunk vele. Hetyke bajuszáról és mézédes hangjáról ismert színészünk mesélte egykor valami beszélgetős műsorban autója ellopásának történetét. Kedves feleségével indultak volna valahová egy szép reggelen, ám a nemrég vásárolt jármű nem állt a ház előtt. Jesszus, ellopták a betyárok! Összetörtek, felépülésükön csak a casco segített, a biztosító által egy hónap múlva kifizetett pénzből vásároltak egy másikat. Egy ugyanolyat.
Teltek-múltak a hetek, egyszer csak nem a megszokott úton közelítették meg legújabb kocsijukkal a házukat, majd két utcával az otthonuk előtt megdöbbenve fedezték fel a békésen ott parkoló előző autójukat. Jesszus, de hülyék vagyunk! Ők parkoltak oda két hónapja alkalmilag, ami kiment a fejükből, de nagyon.
Akinek van bármilyen hasonszőrű sztorija, küldje el az auto@vezess.hu címre, vagy írja meg a kommentmezőben.
