Nem sokkal a nagyjából két hónappal ezelőtti robogós coming outom után számtalan levél landolt a postaládámban, amelyekben jó tanácsokkal láttak el azok, akik már régebben robogóznak, motoroznak és már túlestek azokon a stációkon, amiken most én megyek keresztül. Nézzük, mire mentem a tippekkel, mennyire megbízható egy koszlott, kétütemű olasz robogó és milyenek vagyunk mi autósok, két kerékről nézve.
Tippek, tanácsok
Kezdjük a tuti tippekkel. Volt, aki felnyitotta szemem, hogy minden elképzelésem ellenére hidegebb időben is simán lehet robogni, csak rendesen fel kell öltözni. Vettem is közepes kesztyűt, ami tényleg lazán kibírt már egy gonoszabb, esős 18 kilométert, és Gajdán tanár úrral vállvetve a motorhoz kapott kabátkát is többé-kevésbé szakszerűen feltépőzáraztuk a Scarabeóra. Így már a hideg sem akkora baj. Viszont térdvédőm még nincs, de előbb-utóbb szerintem azt is szerzek.
Emellett büszkén hordom a sárga, fényvisszaverő mellénykét is, ami ugyan nem különösebben divatos, de legalább messziről látszom benne. Amúgy motoron sokkal egyszerűbb télire felöltözni, mint biciklin, hiszen itt akármennyi cuccot magára aggathat az ember, nem kell attól tartani, hogy felfelé beleizzad, lefelé gurulva meg ráfagy majd a ruha.
Más a folytonos reflektorhasználatot ajánlotta, hogy azzal majd könnyebben észrevesznek az autósok. Igazából ezt nem fogadtam meg, mert amellett, hogy nem igazán szabályos, még zavaró is. Autóban én is utálom, ha elvakít egy motoros, és nemcsak az erős fény miatt, hanem azért is, mert így tükörből képtelenség megsaccolni, milyen messze van az a motor. Szóval marad a folyton világító tompított fény. De ha már a világításnál tartunk, az óvodástenyérnyi visszapillantóból sokkal könnyebben észrevenni azokat az autókat, akik felkapcsolt lámpával közlekednek.
Viszont az autó tükréből a vezetőt kémlelni okos dolog, pár másodperc alatt rá lehet jönni, hogy látja-e a Scarabeót, illetve a többi közlekedőt, vagy csak úgy vakon megy előre.
Technikai zűrök
Ahol kétévnyi állás után gatyába rázták a robogót, ott azt ajánlották, hogy szintetikus olajat vegyek a motorba. Így is tettem, nem fogy belőle sok, még az első flakon is megvan. Viszont az 1800-2000 forintba kerülő tankolások mellett elkezdte rágni a fülemet a kisördög, hogy ott az a jó 100-as benzin, 4 liternél nem is érezni annyira, hogy mennyivel drágább a mezeinél, csak meg kéne nézni, mit tud. Na, ezt nem kellett volna kipróbálni.
Illetve fene tudja, hogy a tudományosabb benzintől, vagy mástól, de valami frissen leoldódott szmötyi eltömte a karburátor egyik fúvókáját. Eltűnt az alapjárat és oda lett a korábbi fürgeség nagy része is. Szerencsére mindössze két napig tartott a rémálom, mire elhatároztuk, hogy szétszedjük, kipucoljuk, addigra vagy teljesen feloldódott a trutyi, vagy egyszerűen csak elmúlt magától a bosszantó dugulás és visszakaptam az összes korábbi lóerőt.
De milyen a városi közlekedés két keréken?
Bevallom, hogy autóval a pirosnál elöl állva kicsit zavar, ha egy robogós indulás előtt még elém áll. Rendes motorossal nincs baj, azt pontosan tudom, hogy mire az alattam lévő autó megmozdul, addigra már csak apró, távolodó ponttá zsugorodik majd valahol a láthatáron. De a robogó, az más. Először is – a kétütemű – büdös, és nehéz róluk elhinni, hogy nem fognak feltartani, ha az átlagosnál fürgébben kellene elstartolni. Pedig városi körülmények között még egy csoffadt, félköbméteres pizzásdobozzal nehezített futárrobogó is utolérhetetlen az átlagos autónak. Ez van.
Persze robogóval én is előrecsorgok, és beállok a sor elejére – többek között pont ezért járok robogóval –, viszont a szemem nem veszem le a lámpáról és azonnal elsprintelek, ahogy lehet. Közben érdemes még jobbra-balra elnézni, vagy felkészülni a narancssárgán még átslisszolókra, de lényeg, hogy ne tartsak fel senkit. Azért vannak kivételek, például izgága sportkocsi elé tuti nem állok be, ne legyen szegényebb a világ egy tisztességes gyorsulással, motorhanggal.
Kik akarnak megölni?
Furcsa módon nem az autós általánosítás feketeseggűi, a BMW-sek azok, akiktől robogón gubbasztva tartani kell. Az elmúlt hónapokban szinte kizárólag régi Swiftesek törtek az életemre, illetve egy 70 pluszos megszomorodott bácsi zárta el jól érezhetően direkt az utamat.
Jó, volt egy lexusos hölgy is, aki telefonnyomkodás közben kanyarodva nem abba a sávba érkezett, amibe kellett volna. De cukin elnézést kért, hogy majdnem beborított a sarki kínaiba és vidáman mentünk tovább dolgunkra. A swiftesekkel meg nem tudom, mi van, de szinte kivétel nélkül le akarnak tolni, direkt nem engednek be és egyéb galádságokkal szórakoztatnak. Persze nem mind, de tízből kilencen biztos.
Siránkozni azonban nem kell, az autósok döntő többsége igen jó arc. Autót vezetve nekem sem esik nehezemre úgy helyezkedni, hogy komfortosan elférjen mellettem a motoros, akár egy irányba megyünk, akár szembe jön a reggeli csúcsban, mikor mindenki csak araszol a rakparton. Eddig is úgy éreztem, hogy nekik sokkal kényelmetlenebb a közlekedés, annyi előnyt megérdemelnek, hogy ne kelljen ugyanúgy vánszorogniuk, mint azoknak, akik stabilan, négy keréken ücsörögnek a légkondicionált, vagy éppen ülésfűtéssel ellátott fémdobozban.
Robogón ülve viszont a másik oldalról is látni, hogy hányan csinálják ugyanezt. Varázslatos, ahogy hússzállító teherautótól a BKV buszig mindenki csinál egy kis helyet, ha teheti. Amennyire tartottam a motorozástól, annyira kellemes ez a csalódás. Cserébe nem cikázok a sávok között, ha pedig mégsem férek el kényelmesen, akkor beállok én is a sorba sokadiknak. Nem centizgetek tükrök között, és használom az irányjelzőt. És már nem hagyom kint olyan gyakran, mint az első napokban.
Egyelőre itt tartok. Nemsokára azért csak megjön a tél, és akkor tavaszig tényleg nem lesz robogózás. Bár biztos vannak remek téli cuccok is.