Zseniális érzékkel választotta ki a Baltikum egyik tagállamát az új Forester bemutatójának helyszínéül a Subaru. Lettország pont olyan vidéke az Európai Uniónak, ahol még ma is ténylegesen van értelme SUV-val járni. A kétharmad Magyarországnyi területű államban kétmilliónál kevesebben élnek, az úthálózat ritkás, a burkolatminőség láthatóan erősen javulóban (sok a javítás-felújítás), de azért mégis tükrözi a trehány szocialista múltat. Autópálya egyáltalán nincs, vannak viszont szabadon járható földutak, erdei utak és makadámutak minden mennyiségben. Ha valaki szeretné autóval megismerni, egy kicsit bejárni ezt az országot, arra készüljön, hogy ehhez időnként bizony el kell hagyni az aszfaltot.
A közúti forgalomban igazán érdekes helyi jellegzetességet keveset találtunk; Lettország e tekintetben európai ország, bármilyen messze esik is a centrumtól. A táblák, az alkalmazott forgalomszervezési technikai megoldások, de még az autópark is hasonló a mi térségünkhöz, a forgalomba való beilleszkedés magyar közúti rutinnal nem igényel különösebb rákészülést vagy helyi adaptációt. Sőt: a Budapesten és környékén szocializálódottaknak kicsit le kell nyugodniuk, a tempó, a ritmus lényegesen nyugisabb, mint a mi főhangyabolyunkban. Rendőrt alig láttunk, a forgalomellenőrzést a főbb utakon ugyanúgy fix traffipaxokra bízták, mint nálunk. Csak ezek kecsesebbek, mint a mi VÉDA-kapuink:
Azért egy-két érdekességet sikerült feljegyeznem. A nálunk megszokottnál jóval intenzívebb a stoppos aktivitás, láthatóan a helyi közlekedési kultúra része az autóstop a helyközi forgalomban. Aztán: a Riga környéki tengerparti üdülőövezetben kocsival alig lehet megközelíteni a partot, szinte minden kis levezető utcában tilos megállni: a tengerpart védettebb, elzártabb, mint az erdők. Ja, és a rendszámok! Bármilyen rendszámot meg lehet venni, igaz brutál drágán, egymillió forintnak megfelelő illetékért!
De a legérdekesebb – a sok aszfaltozatlan közút. A Wikipedia szerint 56 ezer kilométer közútból alig 21 ezer kilométer burkolt, a többi földút, vagy tömörített murva (makadámút). Ezeken elvileg nem alacsonyabb a sebességhatár, mint az aszfalton, de azért érdemes óvatosnak lenni, mert 90-nél már nagyon máshogy mozog a kocsi a kavicson, a féktávolság pedig a végtelenbe nyúlik. A követési távolsággal is érdemes nagyvonalúbbnak lenni. Amikor előttem a lassabban haladó kolléga a jelzésemre 50 körüli tempónál nem húzódott le és engedett előzni, hanem kipörgő kerekekkel felgyorsított, olyan kagylós törést kaptam szegény tesztautó szélvédőjére, hogy csak ámultak a subarusok…
A rövid kaland során még egy közlekedési tematikájú múzeumban is sikerült végrehajtani egy villámlátogatást. A helyi közútkezelő vállalat a Slokenbeka nevű kúriában rendezte be tárlatát, ahol a szociban cseperedett keleti autómániások számára igen kedves dolgok láthatók – egyebek mellett természetesen azok a kocsik, amelyek az ország nevét kapták márkanévnek: Latvija kisbuszok.
Elnézést a meglehetősen hézagos országismertetésért, de két fél napba ennyi tapasztalatszerzés fért bele. Annyira mondjuk pont elég volt ez a kaland, hogy elhatározzam: egyszer biztosan visszamegyek autóval és családdal egy nyugisabb túrára is, és alaposabban megnézzük a Baltikumot az én autóbuzi szememmel, meg a feleség-gyerekek normális szemével. Megéri, érdekes és szép vidék!